Keresztutak

"Mi késztet ma bárkit is arra, hogy Luther nyomába szegődjön, és 3200 kilométeren keresztül egy buszban szorongva bejárja azokat a helyeket, ahol a nagy reformátor élt és dolgozott?" - tette fel a kérdést az út elején Sándor Frigyes miskolci lelkész. A válasz vegyes volt, miként a kérdezettek összetétele is. Az eredetileg gyülekezeti kirándulásnak indult körútra az Evangélikus Életben megjelent hirdetés segített megtölteni a negyvenhat személyes autóbuszt. Sok helyről, sokféle háttérrel gyűltünk össze egyazon céllal: megtekinteni a Luther-városokat. Számomra ezzel az úttal régi álom vált valóra, hiszen "konfirmált evangélikusként" régóta szerettem volna végigjárni a reformáció bölcsőjét; azokat a városokat, amelyek utcáit egykor Luther Márton is koptatta, megnézni azokat a templomokat, amelyekben prédikált. Fényképeimet rendezgetve idézem fel élményeimet. Azt kaptam, amit vártam? Nem is tudom...

Jártunk Eislebenben, a reformátor szülőházában; Eisenachban, ahol Cotta asszonyság otthonában lakott diákévei alatt; Wittenbergben, ahonnét elindult a reformáció, és amely sok éven át a Luther család lakhelye volt. Felkereshettük a wartburgi vár szobácskáját, ahol "György lovag" lefordította az Újszövetséget; láttuk Augsburgot, ahol elfogadták az Ágostai hitvallást. Megtekinthettük azt az eislebeni szobát is, ahol Luther Márton visszaadta lelkét Teremtőjének. Gyönyörű helyek, történelmet idéző falak, amelyek ha beszélni tudnának...!

És a moziban látott Luther-film hatása alatt titkon épp arra vágytam, hogy beszéljenek, elevenedjenek meg a helyszínek! Ne csak egy korhűn berendezett konyhát láthassak, de érezhessem is Margaretha Luder főztjének illatát. Ne csak egy gondosan takarított, porszem nélküli, régi faasztalt örökíthessen meg fényképezőgépem a wartburgi szobácskában, de láthassam, amint Luther éjszakákon át, gyertyák fénye mellett, papírok fölé görnyedve fordítja az Isten könyvét. Hogy ne négy euróért nézhessem meg az egyházújító halálos ágyát, vagy két és fél euróért vehessek "eredeti" Luther-rózsás díszkiskanalat, mert akkor inkább Luther szemfogát vagy hároméves korából származó hajtincsét szeretném beszerezni ereklyegyűjteményem számára, lehetőleg öt eurónál kevesebbért...

De ha manapság már csak a vitrinek mögött gazdagon kiállított tárgyak látványa adatik meg az embernek, akkor legalább arra kapjon lehetőséget a külföldi zarándok, hogy megfejthesse a múzeumi tárlók feliratait. Ám a reformáció városaiban, amelyekben Luther mindent elkövetett azért, hogy az emberek értsék, ha szólnak hozzájuk, manapság vajmi keveset tesznek annak érdekében, hogy az érdeklődő "átérezhesse", hol is jár. Egy-két kivételtől eltekintve többnyire csak német nyelvű táblák tájékoztatnak. A wittenbergi templom híres fakapuja helyett pedig egy vaslemez fogadja az érkezőt, amely fölött ottjártunkkor ráadásul egy vandálok által ráhajított sárga festékbomba nyomai éktelenkedtek a megfeszített Krisztust ábrázoló képen.

Mégis azt kaptam az úttól, amit vártam: megelevenedtek és élettel teltek meg az addig csak könyvekből, képeslapokról ismert helyszínek. Emellett eredetiben láthattam Cranach festményeit! A számos Luther-ereklye és kép közül számomra talán mégis a köztéri Luther-szobrok és domborművek maradnak a legemlékezetesebbek. Ezek szinte mindig Bibliával a kezében ábrázolják a reformátort, mintegy figyelmeztetve a szemlélőt: Luther nem önmagát, hanem az Úr Jézus Krisztust prédikálta.

Ez alatt a néhány nap alatt ráadásként még egy olyan élményben is részem volt, amelyre előtte nem számítottam: az átélni vágyott lutheri légkört az útitársaim alkotta gyülekezet jóvoltából tapasztalhattam meg. Alkalmi kis közösségünkben könnyebb volt felfedeznem a reformátori örökséget, mint a múzeumi tárlókban. És nemcsak azért, mert a reggeli és esti áhítatok alkalmával Sándor Frigyes előszeretettel idézte Luther ma is érvényes gondolatait, hanem azért is, mert - a hosszú autóbuszutat kihasználva - szívesen invitálta a mikrofonhoz a zarándokokat is. Ezekből a beszélgetésekből, őszinte vallomásokból mindennél meggyőzőbben kiderült: Luther nyomában ma is érdemes járni.

Boda Zsuzsa