Keresztény szemmel

Ebben az esztendőben sok szó esett már a konfirmációról. Hallhattunk arról, hogy evangélikus egyházunkban az idén kétszázötven évre tekint vissza e hagyománynak a gyakorlása. Nagy örömünkre sok értékes, szép anyag gyűlt össze az évfordulóval kapcsolatban, s ezekből szakértők közreműködésével kiállítás is nyílt evangélikus múzeumunkban. Érdemes megtekinteni.

A legtöbb gyülekezetünkben az utóbbi hetekben került sor a konfirmációra. Reménységgel tekintünk az új nemzedékre; hisszük, hogy életre szóló esemény lesz ez a számukra. Az idei alkalom a mi családunkat személyesen is érintette. Kilenc unokánk közül időrendben a hatodik számára érkezett el az ünnep. Abban a gyülekezetben konfirmált, ahol aktív lelkész korunkban férjemmel együtt harminchét esztendőn keresztül végeztük ezt a felelősségteljes, szép és nagyon nehéz szolgálatot. Pilisen, az ország legnagyobb falusi gyülekezetében évente legkevesebb hatvan - de előfordult, hogy százhúsz - konfirmandusunk volt még a legnehezebb esztendőkben is. Voltak "közeliek", akiknek a családja benne élt a gyülekezet közösségében, és rendszeresen részt vettek a hitoktatásban. De voltak "távoliak" is, akik a hagyományt követve minden ismeret nélkül vettek részt az előkészítő munkában. Főleg őmiattuk vezettük be akkor a két éven keresztül tartó oktatást, hogy legalább alapismereteket szerezzenek a döntő esemény, az első úrvacsoravétel előtt. Sok örömünk volt, de sajnos mindig szomorúan tapasztaltuk, hogy nagy a lemorzsolódás... Ám most nem a múltról, hanem a jelenről szeretnék írni. Arról az élményről, amelyet nekem, nekünk az idei konfirmáció jelentett.

Az első az időpont megválasztása volt. A konfirmációi ünnep húsvétról pünkösdre került át. Hiszen pünkösd a Lélek egyházat teremtő ünnepe. Hatalmával megújít, s ez a csoda mindig újra ismétlődhet. Ahogy egy szép pünkösdi énekünkben énekeljük: "Újjászült gyermekek bölcsői ringnak, / Az anyaszentegyház így gyarapul." (EÉ 245,3) Ez Pilisen most szó szerint is megvalósult: a lelkésznő először egy csecsemőt keresztelt, utána pedig hét konfirmandust, akik felkészültek, de még nem voltak megkeresztelve.

A templomot zsúfolásig megtöltő gyülekezetben a légkör a vizsgán és a konfirmációi istentiszteleten is családias volt. S itt következik a második változás, amelyet tapasztaltam, és amelynek örültem. Néhány év óta új konfirmációi rendszert vezettek be a lelkészek a gyülekezetben. Érezték és tudták, hogy a nagy létszám (az idén negyvennyolcan voltak) akadályozhatja a családias, bensőséges légkör kialakulását. Ezért a konfirmanduscsapatot csoportokra, úgynevezett "kis családokra" osztották, amelyeket egy-egy "családfőre" bíztak. Idén öt ilyen kis család alakult a lelkészek, a segédlelkész és két gyülekezeti munkás vezetésével. Ők voltak felelősek a rájuk bízottakért, együtt tanultak, őszintén megbeszélték a kérdéseket, közben pedig közelebb is kerültek egymáshoz; nemcsak tanulótársakká, hanem barátokká, testvérekké is váltak. Sokat énekeltek, sokat voltak együtt persze a többiekkel is. Az előkészítő csúcspontja a "konfis tábor" volt, ahol napokat töltöttek együtt. Az élményeikről csillogó szemmel számoltak be, hozzátéve: "Minden évben el fogunk menni együtt."

Az alapos írásbeli vizsga már pénteken megtörtént. Dolgozatokat írtak, amelyeket a vezetők pontoztak és elbíráltak. Ezért a gyülekezet előtt már sokkal felszabadultabban voltak együtt. Ekkor családonként különböző témákról számoltak be egyenként, hogy a gyülekezet is részesüljön mindabból, amit ők tanultak: bibliaismeretből, a káté egyes részeiből és a gyülekezetről tanultakból. Az egyes csoportok a beszámolók között kedves énekeiket énekelték a kántorunk vezetésével. Az újításhoz tartozik az is, hogy nálunk is felemelték a konfirmandusok életkorát. A gyermekek talán ezért is észrevehetően érettebben és komolyabban, az ünnep méltóságát jobban átérezve vettek részt a szertartáson, és vallottak hitükről.

Pünkösd hétfője volt az ünnep csúcspontja. A gyermekek vallástétele után az első úrvacsora vétele következett. A gyermekek "családonként", a családfővel együtt vették az úrvacsorát, ez is jelképezte az összetartozást: együtt részesülünk a kegyelemben, a bűnbocsánatban, és együtt válunk a minket befogadó nagy család tagjaivá.

Ami nagyon fontos: várja őket egy ifjúsági közösség. Figyel rájuk, szemmel tartja, szereti őket, felelősséget érez irántuk, bízik bennük. Ez a megmaradás útja. De ez az egész gyülekezet felelőssége is, a keresztszülőké, sőt még a nagyszülőké is.

Élmény volt számomra ez a "családi konfirmáció", és engem - de talán mindnyájunkat is - arra tanít, hogy merjünk újat kezdeni, merjük a régi hagyományokat új tartalommal megtöltve folytatni. Talán előbb is kezdhettük volna?

Keveháziné Czégényi Klára