Keresztény szemmel

Közel egy évszázada kerülgetjük – Csoóri Sándor szavaival – a trianoni sziklát, de az máig ott magasodik előttünk félelmesen és vigasztalanul. Reményik Sándor Ahogy lehet című versében arról beszél, hogy „a vérünk minden csöppje vágyik, vágyik a Péter vad mozdulatára”, azaz arra, hogy erőből odavágjon, mint az apostol a főpap szolgájának – aztán rájövünk, hogy nem ez a helyes, nem ez a jó. Ugyanebben a versben olvashatjuk: „Minden percünk kínzó kiegyezés” – lemondás, kényszer, önmagunk siratása. Van-e jogunk emlékezni történelmünkre, Trianonra? Hogyan kell megemlékezni magyarként, állampolgárként, kisebbségi magyarként, evangélikusként? Hogyan kell, hogy megtartsuk a mértéket, és ne essünk át a ló túlsó oldalára?

A nyolcvanöt évvel ezelőtti nemzeti tragédia története, traumája máig sincs eléggé kikutatva, és nincs eléggé benne a köztudatban. A trianoni veszteség, a fájdalom, a kisebbségi magyarság nyomorgatása, nyelvünk kerékbetörése a szocializmus negyven éve alatt nemkívánatos téma volt. De most, hogy lehet emlékeznünk, nem válik-e könnyen hamissá és túlzóvá ünneplésünk?

„Hazánk megcsonkítása maga után vonta magyarhoni egyetemes egyházunk megcsonkítását is.” A trianoni békeszerződés aláírás utáni első egyetemes (országos) közgyűlésen, az 1920 decemberében tartott beszédében mondta ezt Zsigmondy Jenő bányakerületi felügyelő. Trianon következtében az egyház lélekszáma egymillióról alig félmillióra csökkent (mára már csak 300 ezren maradtunk), a gyülekezetek háromnegyedét (!) elcsatolták. Meg kell emlékeznünk a sok-sok szenvedésről, amelyet az utódállamok türelmetlen, hódító, magyarüldöző politikája okozott. A csehszlovák államhatalom néhány éven belül bezárt és államosított évszázadokon át működő evangélikus iskolákat, köztük az eperjesi kollégiumot és Bél Mátyás pozsonyi líceumát. Vajon eljut-e hozzánk az eperjesi evangélikus mártírok emlékművének intelme: „Istent imádni, s hazát szeretni tőlünk tanuljatok”? Az emlékművön e felszólítás után következnek azoknak a – részben német származású – mártíroknak a nevei, akikkel Caraffa hóhérai végeztek.

Evangélikusként emlékeztessünk azokra a határon túl élő kisebbségi evangélikus testvéreinkre, akik ragaszkodnak magyar anyanyelvükhöz, és bántást, üldöztetést is elviselnek érte! Ha nem emlékezünk rájuk, ha nem nyújtjuk feléjük kezünket, akkor nem teljesítjük erkölcsi kötelességünket! Ne feledjük, hogy Trianon után Kovács Sándor pozsonyi teológiai tanárt (későbbi Dunán inneni püspököt) internálták, Egyed Aladár sajógömöri lelkészt kiutasították Csehszlovákiából, Mózes Árpád későbbi erdélyi evangélikus püspököt 1956 után a Duna-deltába hurcolták…

De ne feledkezzünk el arról sem, hogy értelmes, emberi magatartással mégis sok helyen sikerült megmaradni a világtörténelem egymás ellen bőszült hatalmai közepette a Duna-tájon – Ady szavával a „fél-nemzetecskék számára készült szégyenkalodá”-ban. Példaként álljon előttünk az eperjesi evangélikus gimnázium utolsó igazgatója, Gömöry János, aki szép és értelmes szóval el tudta érni Masaryknál, hogy még néhány évig fennmaradjon a magyar oktatás Eperjesen. A közös evangélikus múltra való szép emlékezés volt, amikor 1930-ban magyar, német és szlovák evangélikusok együtt méltó módon újratemették a Caraffa-féle vésztörvényszék négy mártírjának hamvait az eperjesi evangélikus templomban. Emlékezzünk Szent-Ivány József gömöri evangélikus birtokosra, politikusra, aki erőt és fáradságot nem kímélve próbálta elősegíteni, hogy a felvidéki magyar közösség az új helyzetben magára találjon, és tovább éljen. (Ma élő rokona Barsiné Pataky Etelka európai parlamenti képviselő.) Emlékezzünk arra a két bátor pozsonyi evangélikus íróra, Szalatnai Rezsőre és Peéry Rezsőre, a felvidéki magyar szellemiség kiválóságaira, akik a legnehezebb időben, Tiso és Beneš poklában mentették a lelkeket, a nemzetet.

De gondoljunk arra is, hogy a magyarhoni evangélikus egyház leképezte a soknemzetiségű, színes kultúrájú Kárpát-medencét. Arra, hogy három-, sőt négynyelvű egyház voltunk: a magyar, német és szlovák nyelvűek aránya még száz éve is nagyjából egyensúlyban volt. A negyedik nemzetiség a vend (magyarországi szlovén) evangélikusoké, akik közül az ellenreformáció idején sokan költöztek a Dél-Dunántúlra vallási szabadságot keresve.

Ne feledkezzünk meg az Erdélyből lassan elfogyó szászokról sem, akik Honterusszal az elsők között képviselték Magyarországon a lutheri reformációt. A magyartól független, önálló szász nemzeti egyház századokig őrködött az erdélyi szász kultúra és hagyományok fölött. Bár az erdélyi magyarsághoz fűződő viszonyuk nem volt mindig felhőtlen, a sokszázados közös múlt, az egymás mellett élés hagyománya mégis kötelez.

Emlékezzünk a szlovák evangélikusokra is, akik hite, Tranoscius-énekeskönyve elválaszthatatlan része a magyarhoni evangélikusságnak és identitásnak. Idézzük föl azoknak a 19. századi evangélikus értelmiségieknek az emlékét, akik hozzájárultak szlovák népük nemzeti ébredéséhez: Ľudovít Štúr, Ján Kollár, Jozef Miloslav Hurban. Mozgalmuk tragikusan szembekerült a magyarokéval, a felettünk uralkodó hatalom meg is osztott bennünket. Az akkori magyar állam sajnos nem ismerte el a szlovák nemzeti törekvések jogosságát: például bezárták a turócszentmártoni, a nagyrőcei és znióváraljai szlovák evangélikus gimnáziumot. Trianonban aztán fordult a kocka, az elszenvedett sérelmekre hivatkozva a kisebbségi magyarok kamatostul kapták vissza az elnyomást. Gondolkozzunk el azon, hogyan tudnánk egymás mellett okosan és békében élni: magyarok, szlovákok, szászok, svábok – mindannyian a Kárpát-medencében. És azon, hogy a többnyelvű evangélikus hagyomány újrafelfedezése hogyan tud hozzásegíteni az előítéletek leküzdéséhez.

Gondolkozzunk el azon, hogy a tizenöt éve történt „események”, az elszabotált és félresikerült rendszerváltás kezdetén még abban reménykedtünk, hogy okosan, európai és közép-európai módon tudjuk rendezni közös dolgainkat. Reménykedtünk, hogy le tudunk egymással ülni, félelmeinket, szorongásainkat feloldva. Hogy ki tudjuk beszélni sérelmeinket, és bűnbánat után meg tudunk egymásnak bocsátani. Az országot, a nemzetet, a társadalmat árkok, ellentétek szabdalják szét, amelyek még mélyebbek, mint korábban.

Az emberi szó (vox humana) nehezen talál alkalmat és helyet; talán magunkban, legbelül szólhatunk csak ezekről. Magunkkal is perelünk: az egyházon belül az egyik vagy a másik párt, irányzat híveként, szimpatizánsaként ágálunk – sajnos immár egymás ellen is.

Ezekről a dolgokról sajnos nagyon keveset tudunk; imádkozzunk azért, hogy emlékezésünk ne legyen hamis, álságos és erőszakos! Gondoljunk arra, hogy a múlt szenvedései és küzdelmei talán arra is köteleznek, hogy a nehézségek ellenére, ilyen körülmények között is keressük azt a keskeny utat, amely egymáshoz, az evangélikus közösséghez, magyar hazánkhoz és nemzetünkhöz, körülöttünk élő testvéreinkhez vezet. A kisebbségi magyarság nagy költőjével, Reményik Sándorral valljuk: „Nem a mi dolgunk igazságot tenni, / A mi dolgunk csak: igazabbá lenni.”

Czenthe Miklós