Keresztutak

Hangzatos a cím, túl hivalkodó, mégis valójában erről van szó, hogy milyen kalandokba és megfigyelésekre visz engem az ökumenizmus. A helyzet ugyanis a következő: szeptember óta együtt járunk. Tudniillik az ökumenizmus és én. Mielőtt bárki félregondolna: egy iskolába járunk. Pontosabban kettőbe, de együtt.

Hogyan lehetséges ez? Adva van egy katolikus iskola, amelynek alsó és felső tagozatát két külön épületben helyezték el. És testvéreink szépen, példásan megszerkesztve az órarendet, heti két hittanórát terveztek ugyanabban az időben reformátusoknak, katolikusoknak, evangélikusoknak (más felekezetű hittanóra is lehetne, ha lenne szabad terem no meg szabad gyerek). Tulajdonképpen hétfőn és csütörtökön az egész iskola hittanórázik. Az első órában az alsósok, a második órában a felsősök élvezik (?) ennek gyümölcseit.

Ebből adódik a különleges helyzet, hogy a hitoktatói gárda jelentős része ilyenkor útra kel a szünetben: az alsósok épületéből a felsősökhöz. Tízpercnyi séta, mégis számtalan megfigyelésre ad lehetőséget.

Már szeptemberben, első alkalommal kiszúrtam, itt bizony szoros a mezőny: egy friss, katolikus kispap, egy életvidám, katolikus, világi hitoktató, egy kissé savanyú református katechéta (neki néha erősítése támad egy élemedett mestere személyében, aki harci fegyverként előre zengi, trombitálja, harsogja: „Áldás, bééékessééég!” – és körülnéz, mer-e valaki ellentmondani a csupa „Díííícsér-tessék” világában), no meg jómagam az evangélikusok kis képviselőjeként.

Gondoltam az elején: jobb lesz meghúzódni, szerényen a szélső pályán futni, de hamar kiderült, itt bizony versenyre kényszerülök. A katolikus hitoktató mindenféle járási nehézségekre hivatkozva autóval teszi meg a két épület közti távot. A kálvinista kolléga – dacolva a szabályokkal – átvág a forgalmas úttesten, külön utakon ér célt. A fiatal káplán pedig – követve a szabályokat – hosszabb úton, de békében halad a felső iskola fellegvárába. No meg én is, hiszen alapvetően törvénytisztelő állampolgár volnék.

Rájöttem hamar: furán fog ez egész tanévben kinézni, hogy loholok falusi „papné” létemre a városi kispap nyomában. Inkább igyekeztem csatlakozni hozzá, és ha sikerült, nagyon barátságos fogadtatásra leltem. De ritkán értem utol még a zebra előtt, amelyen keresztül vitt az utunk. Ott ugyanis meg kellett állnia, hiszen a jelzőlámpa tilos fényét tisztelvén veszteglésre kényszerült. Szóval így üldöztem végig párszor a kisváros főutcáján.

Először nem tudtam mire vélni a dolgot (hisz gyors léptű családból származom), hogy hogyan verhet kenterben László atya. De fény derült a talányra. Az első órában az evangélikus hittanosokkal csak a padlásszobában jut nekünk hely, míg katolikus testvéreinknek első szinti terem dukál. Így jóval kedvezőbb helyzetből startolhat a káplán. No meg szeretek a gyerekekkel lenni, nem robbanok ki a teremből csengetés után. A fiatal pap viszont a következő órában nehéz helyzetbe kerül: a 8/a-ban tart órát. Tudniillik ez az osztály már egy pedagógust leszázalékoltatott idegi alapon, és az igazgatónő is nehezen tartja őket kordában. Szegény László atyát is számtalanszor megviccelték, így ennek tudható be a nagy rohanás a második órára, hátha sikerül a galád osztály előtt beérkeznie a terembe. Hiú remény… Én nyugodtabban haladok utamon, ugyanis csak egy 8/a-som van, és a többi felsősömmel együtt az ebédlőben tanulunk – amelynek kulcsát csak én kaphatom meg arra az órára.

Szóval békésen haladt az ökumenizmus: az autó, a külön útját járó kálvinista, a kispap és én – akik csak a zebránál köszöntjük egymást.

Mígnem egy nap eleredt az eső. Kivédhetetlenül zuhogott, be- és leverően. Elindulok (amennyire papnéi méltóságom engedi) futva a második órám és annak épülete felé, eső elleni védelem nélkül. Hamar a hatalmas esernyős papba rohanok, aki gálánsan fejem fölé tartja (és a vállamra csurgatja) esernyőjét. Utolérjük a református hitoktatót is, aki a csúnya idő miatt nem mer veszélyesen átkelni az autók birodalmán. Neki van eső elleni védelme: kapucnival közlekedik. Hárman haladunk, és ázunk tovább minden védőfelszerelésünk ellenére. Végül a zebra előtt elénk kanyarodik tülkölve a katolikus hitoktató az autójával, kitárja az ajtókat, és nem lehet visszautasítani, hisz dől szegényhez a víz.

Bezsúfolódunk a pici járműbe négyen, és békésen nevetve megérkezünk, ázott ürgékként a célunkhoz – egyszerre. Talán így jó az ökumenizmus…

Következtetések:

1. Az evangélikusoknak az ökumenizmusban vagy a padlás, vagy az ebédlő jut csak.
2. Urunk néha utunkba helyez egy-két zebrát, amelynek jó észrevenni lassító szándékát.
3. A reformátusok szeretnek külön úton járni.
4. A katolikusok előttünk haladnak, de nem állnak meg maguktól, csak ha erre lámpa kényszeríti őket.
5. A világi katolikusok a leggyorsabb eszközökkel élnek, és leelőzik a klérust.
6. A felsős iskola az utolsó ítélet, ahová végül egyszerre érkezünk.
7. A 8/a pedig maga az ördög…

Sch. Szász Emőke