A közelmúlt krónikája

A Magyar Nyelvtudományi Társaság újonnan alakult névtani szakosztálya június 2–4. között a Felvidéken, a nyitrai Konstantín Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének segítségével rendezte meg első tanácskozását. A konferencia helyszíne a magyar néphagyományokban hihetetlenül gazdag Zoboralja egyik falucskájának, a kultúráját, gyönyörűséges palóc nyelvjárását őrző szépséges Kolonnak a művelődési háza volt.

A Felvidékről és Magyarországról egybegyűlt negyven, névtannal (is) foglalkozó kutatót László Béla, a Közép-európai Tanulmányok Karának dékánja köszöntötte. A nyitrai egyetem magyar tanszékének felépítését a tanszékvezető, Sándor Anna – Kolon szülötte, a gondos helyi szervező – ismertette. Valamennyi előadó a személy-, illetve a helynevek körében végzett, felvidéki vonatkozású kutatásainak az eredményeiről számolt be. Legtöbbjük Zoboralját választotta vizsgálatai terepéül.

Minden elismerést megérdemelnek azok a kiváló nyelvtudósok, akik a nehéz körülmények között is hallatlan szorgalommal, tudományos igényességgel, lelkesedéssel és főként tiszteletre méltó eredménnyel végzik áldozatos munkájukat. Az előadók némelyike mentegetőzve említette, hogy eredendően szociológus, néprajzos vagy éppen történész – a találkozó főszervezője, Vörös Ferenc nyelvész hangsúlyozta is a névtannak azt a sajátosságát, hogy sok más szaktudomány eredményeit felhasználja, ezért is vonzó sokak számára.

A tudományos tanácskozás végeztével ünnepélyes bejelentés következett: a nagyszerű nyelvtudós, Kiss Lajos emlékére egy évente kiosztandó nyelvészeti díjat alapított az özvegye, Fehértói Katalin kandidátus, nyugalmazott tudományos kutató.

Kolon, ez a kicsiny helység öntudatosan és lelkesen őrzi a hagyományait. Gazdagon berendezett tájházát Sándor János bácsi mutatta be az érdeklődő vendégeknek. Minden darabhoz volt hozzáfűzni való története, magyarázata. A tájház berendezési tárgyainak többségét ő maga gyűjtötte össze; minden tárgynak jól ismeri az eredeti rendeltetését. Az itteni gazdák egyszerű eszközei célszerűségükben győztesen kerülhetnek ki a gyári készítményekkel való összehasonlításból. Még a meszet is olcsóbban és a boltban megvásárolhatónál jobb minőségben állították elő. Ez a legjobb mész az egész országban.

A koloniak csak kevés cikket vásároltak boltban, használati tárgyaik többségét otthon készítették el. Az „első házban” a vetett ágy mennyezetig érő hímzett párnáinak számát a helyi szokások szigorúan előírták. A máig megőrzött, főként fekete-fehér, sokszoknyás népviselet a „füles blúzzal” olyan pontosan jelzi viselőjének családi állapotát, életkorát, akárcsak a személyi igazolvány. A „hátsó házban” a munkaeszközök vannak. A szabad kéményes konyhában megtalálható mindenféle munkához szükséges eszköz. A jellegzetes, fehér anyagon fehér lyukasztásos koloni hímzés nagy munkával készült – néha hónapokon keresztül. A sok szakember látogató tüstént nyelvészeti gyűjtést végzett nagy gyönyörűséggel.

János bácsi elmondta azt is, hogy a koloniak „furcsa emberek”: mindig tudták, mit kell tenniük. 1919-ben a környéken egyedül ez a falu állt ellen a betolakodó cseheknek. Hétezer csehet kellett ellenük küldeni, hogy leverjék az ellenállásukat, mert nem akartak idegen uralom alá kerülni. Többeknek el kellett bujdosniuk, hogy az életüket megmentsék. 1956-ban is kifejezték a magyar forradalommal való együttérzésüket. Nem volt erre semmiféle szervezés, csak maguktól tüntettek. Le is tartóztattak öt embert emiatt.

A konferencia résztvevői a tájház után megtekintették a falu neves szülöttének, Arany A. László nyelvésznek, pedagógusnak (1909–1967) a fényképgyűjteményét. A kiállított anyag Arany A. László összes felvételének csak töredéke; ez az a hányad, amelyet a falunak sikerült megkapnia Nyitráról, a múzeumból. A legtöbb kiállított felvétel természetesen Kolonról készült; megszemlélve őket úgy tűnt, hogy a táj és a benne élő emberek nem sokat változtak az évtizedek során.

Arany A. László emléktábláját Vörös Ottó előadását követően koszorúzták meg a jelenlévők. A pozsonyi Comenius Egyetem vendégtanárának szavaiból kitűnt, hogy Arany tanár úr – ahogy a Zobor-vidéki falvakban emlegették – a határokon túl is elismert nyelvtudós volt, az úgynevezett prágai iskola követője. Bár lett volna rá lehetősége, hogy külföldön könnyebb életet élhessen, hogy nagyobb megbecsülésben legyen része – hiszen egyik munkáját 1944-ben az amerikai egyesült államokbeli bloomingtoni egyetem is kiadta angol nyelven –, ő mindvégig hűséges maradt a Zobor-vidékhez. A magyarokat jogfosztó, úgynevezett kassai program 1944-ben Arany A. Lászlót is sújtotta. Rozsnyóra száműzték, ahol később bányászmúzeumot alapított. Szomorú fintora a „rendszerváltó sorsnak”, hogy Arany A. Lászlót – Esterházy Jánoshoz hasonlóan – máig nem rehabilitálták.

A nyelvésztalálkozó résztvevői június 4-én autóbuszos kiránduláson vettek részt. A csitári hegyek alatt elsuhanva elsőként Kosztolány Árpád-kori templomát látogatták meg. Innen Apponyba vitt az útjuk. Az Apponyiak vadászkastélya jó állapotban van, mennyezeti festése, számos megmaradt bútordarabja árulkodik a jó ízléssel párosult egykori jólétről. Kevésbé tanúskodik jó ízlésről a környéken összeszedett második világháborús repülőgéproncsok földszinti „kiállítása”, de a nagy vadászatok emlékét őrző agancsok, tigrisbőrök, vaddisznófejek, illetve a fényképek szemléltetik a kastély eredeti rendeltetését. Szlovák idegenvezetőnk nagy lelkesedéssel szólt az Apponyiakról, különösen Apponyi Geraldine-ról, aki itt élt, és innen ment férjhez az albán Zogu királyhoz. Geraldine nagyon népszerű lett Albániában, de amikor megszűnt a királyság, fiával – a ma is élő trónörökössel – együtt el kellett hagynia az országot. Az idegenvezető bemutatta Apponyi Geraldine-nal folytatott levelezését. Ez a derék ember szlovák létére saját erejéből hozta rendbe a kastélyt, gyűjtötte össze a kiállított tárgyakat. Apponyban a vadászkastélyon kívül is van egy Apponyi-kastély, de az egyre romosabb állapotban várja „újrafelfedezését”.

Berényi Zsuzsanna Ágnes