Evangélikusok

Reneszánszát éli hazánkban a hagyományőrző íjászat, egyre többen hódolnak e nemes szenvedélynek. Ismerkednek a múlttal, őseink életmódjával, elsajátítják fegyvereik használatát. Igazi barátságok szövődnek, életformává alakul a természet, az egészséges életmód szeretete, napi élménnyé válik a közösség megélése, a múlt ápolása. E lelkes íjászok egyike Igaz Levente történelem–portugál nyelv szakos középiskolai tanár, egykori fasori diák, egyházunk tagja.

– Hogyan került kapcsolatba az íjászattal?

– Az indiánregényekkel kezdődött. Mint oly sokakban, bennem is felébresztették az íjászat iránti kíváncsiságot ezek a gyermekkoromban megismert olvasmányok. A vonzalom az egyetemi évek alatt vált az egyszerű hóbortból komoly érdeklődéssé, amikor – a kilencvenes évek első felében, történelem szakos hallgatóként – kapcsolatba kerültem a hagyományőrző, történelmi íjászattal, amelyet akkor már jó néhány éve gyakoroltak Magyarországon. A hagyományőrző íjászoknak egy-egy rendezvényen való megjelenése nemcsak újdonságnak, hanem – nem túlzás – különlegességnek is számított. Az idén lesz tíz éve annak, hogy egy barátom elvitt Kaposmérőre, a Kassai-völgybe, ahol annyira megtetszett ez a sport, hogy én is belekezdtem a gyakorlásba, és „itt ragadtam”. (Kassai Lajos e sport és életforma modern kori újrafelfedezője, hirdetője, elterjesztője és mindmáig legismertebb képviselője. Jelenleg is a Somogy megyében lévő birtokán él, és hosszú évek óta kizárólag lovas íjászattal – és mindennel, ami ezzel kapcsolatos – foglalkozik. Tevékenységét és nemzetközi elismertségét mi sem jellemzi jobban, mint az, hogy többször járt Amerikában is, ahol indiánoknak [!] tanította a lóhátról történő íjászat – mára már feledésbe merült – technikáját. Az általa és követői által készített fegyverek sajátossága, hogy ha nem is eredeti, de javarészt természetes anyagokból, sírokban talált leletek tudományos igényű rekonstruálása alapján, a korabeli fegyverek használható másaként készülnek. – Gy. G.)

– Miért a hagyományőrző íjászokhoz csatlakozott? Hiszen az íjászat támogatott, olimpiai sport változatát művelve nem kellett volna új utakat kitaposni, elegendő lett volna belépni egy jó körülményeket biztosító egyesületbe, ahol kényelmesen, kedvére lövöldözhetett volna a céltáblákra.

– Mindig érdekelt távoli népek kultúrája, beleértve a fegyvereiket, eszközeiket is. Ezért ismerkedtem meg a szkíta, hun, avar, tatár, török népek hagyományaival. E népek mind művelői voltak az úgynevezett pusztai vagy nomád íjászatnak, így ennek hagyománya valamennyinél egy tőről fakad. Az ezzel való foglalatosság megfelelt történelmi érdeklődésemnek is, egyben segített az ugyanezen kultúrkörhöz tartozó magyarság korai történelmének megismerésében is. Ettől kezdve egyaránt foglalkozom a többi nomád néppel és a saját múltunkkal, kultúránkkal. Ma ez teszi ki az életemnek egy elég jelentős részét. Sport és szellemi tevékenység is egyben. De ezt szolgálja például az is, hogy egy nemrég alakult íjászkör működésének egyengetésén is munkálkodom.

– Felvethető a kérdés, hogy protestánsként miért foglalkozik egy emberélet kioltására alkalmas eszköz használatával, és miért tanít rá fiatalokat. Összeegyeztethető ez a keresztény hittel?

– Úgy vélem, hogy egy fegyverként is használható sporteszköz és a keresztényi életszemlélet és életmód nyugodtan összeegyeztethető, egyáltalán nem zárja ki egymást. Az íjászatban mindenkinek azt kell megtalálnia, amit a legjobban kedvel benne. A természet közelségét, a sportot, a mozgás művészetét és örömét, a sikerélményt, a történelem, múltunk megismerésének módját – és sorolhatnánk még tovább a lehetőségeket. Nem szabad tehát a kérdést leszűkíteni arra, hogy ez egy emberélet kioltására alkalmas eszköz, hiszen arra akár egy esernyő is megfelel, ám ettől még használjuk… Az íj ma nem mint „használatos fegyver” van jelen az életünkben, hanem mint sporteszköz; mi nem ölni, hanem fegyvert használni, lőni tanulunk. Ezért is csak leajzva, tokba zárva szállítjuk, tároljuk, így fegyverként csak a tényleges gyakorlás ideje alatt és helyszínén használható, ahol nagyon szigorú, lőtéri szabályok szerint veszik kezükbe azok, akik ki vannak erre oktatva. Mint történelemmel foglalkozó ember pedig szerencsésnek mondhatom magam, hogy megismerhettem és gyakorolhatom egy olyan rendkívül gazdag kultúrtörténetű és a múltban oly fontos – akár azt is mondhatnánk, meghatározó jelentőségű – eszköznek, mint az íjnak a használatát. Nemcsak könyvből, képekről „lép elém”, hanem valóság. Ezen túlmenően azt is megfigyeltem, hogy milyen nagy és előnyös hatással van még ma is ez a tárgy azokra – főképp a fiatalokra –, akik a kezükbe veszik.

– A hagyományőrző íjászat a magyarság korai időszakához kötődik. Nem a pogány múlt megidézése, idealizálása ez? S ami még fontosabb: a tanítványok, a gyerekek nem ezt látják benne?

– Nem, hiszen itt nagyon sok múlik az íjászoktatón, aki – esetemben történelemtanárként is – átadja a múltról szóló ismereteket. A pogányság kérdése nem kapcsolódik közvetlenül az íjhoz, boncolgatása viszont messzire vezetne, hiszen manapság már ismertek olyan nézetek, amelyek jóval árnyaltabban világítják meg a magyarságnak a nyugati kereszténységbe történő betagozódása előtti időszakát. Másrészről: hogy mit hallhatnak a gyerekek tőlem, az nyilvánvalóan attól függ, hogy én hogyan vélekedem a kérdésről. Márpedig megítélésem szerint a régi hitvilág megismerendő – s erre mindig buzdítom is tanítványaimat –, de kizárólag irányítással. Így nem okoz zavart a szívekben és a fejekben. Semmi olyan vitát nem tartok elfogadhatónak – és nem is engedek teret neki –, amely a múltunkat szembeállítja a mai keresztény egyházakkal. Vagyis létezik az egyház és a hit, létezik a múltunk, és van egy sport. Ezek nem egymás ellen hatottak és hatnak, nem kizárják, hanem kiegészítik egymást, hiszen a létező valóságot jelentik. A történelem, múltunk alapos megismerése – ezt aligha kell magyarázni – pedig nemcsak hasznos, de kívánatos is egy olyan értékvesztett, nagyon komoly kihívásokkal teli világban, amilyenben most élünk.

– Aligha csalódom, ha azt feltételezem, hogy az íjászok – mint a természettel foglalkozók általában – alapvetően jó kedélyű emberek. Meg tudja ezt erősíteni?

– Ennek illusztrálásra álljon itt egy rövid, vidám történet. Amikor az említett – lassan egyesületté formálódó – Kangar Hagyományőrző Íjászkör szervezése elkezdődött, fel kellett vennem a kapcsolatot az alapítással megbízott jogásszal, Hajdú Gáborral, aki természetesen szintén régi íjász, azóta pedig társammá, jó barátommá vált. Az első találkozás helyszínéül a főváros egyik nagyon forgalmas terét jelöltük meg. Már csak egy probléma adódott: hogyan fogjuk megtalálni, megismerni egymást? Nem maradt más lehetőség, „bevallottam” neki, hogy szokásom szerint télen – a számtalan csodálkozó tekintet és az esetenként elhangzó megjegyzések ellenére is – nemezsüveget hordok. Mikor közöltem ezt Gáborral a telefonban, nem válaszolt, csak elnevette magát. Azután ő is nemezsüvegben jelent meg, s – mint utóbb kiderült – szintén nem csak azért hordja, hogy védekezzen a kemény hideg ellen.

– Hová, meddig szeretne eljutni, mi a célja az íjászattal?

– A cél elsődlegesen nem a saját teljesítményem javítása, bár természetesen erre is szükség van. Amit mi tanítunk és gyakorlunk, az a belső, ösztönös lövés, melyet hallatlanul sokat kell gyakorolni, hogy valóban megbízhatóan és jól működjön. Fontosabb azonban, hogy amíg csak lehet, műveljem és tanítsam ezt a sportot, hiszen elsajátítása, gyakorlása nem függ a kortól. Szeretnék sokfelé utazni, lehetőség szerint olyan helyekre, ahol az íjászat még ma is közel áll az emberek életéhez, ahogyan ez például Mongóliában is van. A legfontosabb cél azonban az, hogy részese lehessek egy olyan generáció felnevelésének, amelyik értő módon műveli, átveszi és tovább is adja az íjászatot és annak kultúráját, mert ez – amellett, hogy utat jelent a tartalmasabb élet eléréséhez – abban is segíthet, hogy az ifjúság, megismerve hazája történelmét, kultúráját és megélve a hitét, egészségesebben szemlélje a múltat.

Gyarmati Gábor