Keresztény szemmel

Akár büszkék is lehetnénk arra, hogy nálunk milyen fejlett már a demokrácia: ellenzéki politikusból, pontosabban az ellenzék által támogatott személyiségből is lehet köztársasági elnök. Az is a demokratikus látszatot erősíti, hogy mindössze három szavazat különbség döntött arról, ki lesz a harmadik Magyar Köztársaság harmadik elnöke.

Az első köztársaság az őszirózsás forradalmat követően *Károlyi Mihály* elnökletével alakult meg 1918-ban, a világháború végén. A másodikat 1946. február 1-jén kiáltották ki, *Tildy Zoltán* elnökletével. A harmadik – reméljük, hosszú távon is tartós – köztársaság kikiáltása a rendszerváltozás fontos eseménye volt 1989. október 23-án. Első választott elnöke, *Göncz Árpád* két ciklusra is bizalmat kapott (1990–2000), őt *Mádl Ferenc* követte (2000–2005). Mindketten súlyt adtak az úgymond „gyenge” elnöki intézménynek. (A „gyengeség” azt jelenti, hogy az alkotmány szerint a nemzet egységét kifejező elnöki intézmény szerény hatalommal rendelkezik, inkább a reprezentáció, a képviselet a feladata.)

Talán ezért is engedték meg maguknak a pártok – a politikai paletta mindkét oldalán –, hogy nemigen törődve a tisztség erkölcsi tartalmával, *az első számú közjogi méltóság* státussal, bizony az elnökválasztás két napját politikai zsibvásárrá degradálják. Mint mindig, a nagyobb felelősség ezúttal is a kormányoldalt terheli. Egyszerűen azért, mert nagyobb a mozgástere, ő képes a folyamat vezénylésére. A kormánypártok „elfelejtették” a koalíciós megállapodásban rögzíteni a köztársasági elnök választásakor tanúsítandó magatartást. Már ez is a tisztség egyfajta lebecsülése volt, miután nálunk az Országgyűlés választja az elnököt, és ennek időpontja is tudható volt. Mindezért elsősorban a nagyobbik kormánypártot terheli a felelősség. A csaknem patthelyzetet és egyben a konfliktust viszont a kisebbik kormánypárt idézte elő, amely ezt az ügyet vélte alkalmasnak arra, hogy önálló voltát bizonyítsa. A jövő évi parlamenti választásokon derül majd csak ki, bevált-e az elképzelésük, vagy kontraproduktív volt. Persze ez alapjában valamennyi politikai erőre igaz.

Az ellenzék, főként a nagyobbik párt hosszú ideig nem hitte el, hogy a másik oldal önsorsrontó álláspontja őszinte. Majd azt a logikus nézetet képviselte, hogy ha a kormányoldal nem tud egységre jutni, és így az ellenzék is szóhoz juthat, maradjon Mádl Ferenc az elnök még egy ciklusra. Ő viszont ezt a megtisztelő ajánlatot visszautasította. Ezután került a képbe *Sólyom László,* az Alkotmánybíróság egykori elnöke.

Ami pozitívum: csak a valamelyik oldalon leginkább elfogultak állíthatják, hogy Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke, illetve Sólyom László jogászprofesszor ne lett volna egyaránt alkalmas jelölt a tisztségre. Nem is a jelöltekkel, nem is az eredménnyel van baj, hanem a folyamattal, az egymásról kölcsönösen minden rosszat feltételező képviselőkkel, a titkos szavazást ellenőrizni kívánó vezető pártpolitikusokkal. Ezt csak Sólyom László fellépése akadályozta meg.

Előre tudható volt, hogy ha a kisebbik koalíciós párt valóban távol marad a voksolástól, mert egyik jelöltre sem kíván szavazni, akkor néhány szavazat dönt majd, és ha mindenki a várható módon voksol, akkor az ellenzék jelöltje győz. Végül így is történt – de a három választási forduló eseményei nem kapnak helyet a magyar politikatörténet fényes lapjain; bizony a cél nem szentesíti az eszközt.

Szomorú dolog ez. A nemzet egységét kifejező közjogi méltóság megválasztása minden eddiginél élesebben megmutatta a nemzet megosztottságát. Ez szinte kísérteties. Hasonló a helyzet a társadalomban. Mégis, az események megerősítették, hogy jobb lenne – sokan vélik így –, ha ötévenként közvetlenül a nép választaná a köztársasági elnököt. Emlékezetes, hogy annak idején éppen a kisebbik koalíciós párt által kezdeményezett népszavazás révén érték el, hogy a Parlament válassza meg az elnököt. Ez is súlyosbítja a távolmaradást.

Valamennyi pártra vonatkozóan megfogalmazhatjuk: nem jól értelmezték a feladatukat; befolyásolta őket a mai hektikus légkör. Az alkotmány nem a parlamenti pártokra, hanem a képviselőkre bízza a köztársasági elnök megválasztását. A pártok megfosztották ettől a joguktól a képviselőket – pedig milyen felemelő lett volna, ha szabaddá teszik a döntést! Úgy vélem, hasonló lett volna az eredmény – talán a szavazati arány is–, de valóban kifejezésre jutott volna az egység és a sokszínűség is, a megosztottság helyett.

A nehezen megemészthető események közé tartozik, hogy a siker ellenére az ellenzéki pártok között nagyon megromlott a viszony. Az ellentmondásos folyamatnak ez az egyik legrosszabb mozzanata. Erre valóban nehéz magyarázatot találni. Ebből derül ki leginkább, hogy messze vagyunk a rendszerváltozáskor példának tekintett és választott német politikai kultúrától. Magyarországon még nem fejlődött ki sem a kereszténydemokrata CDU-nak, sem a szociáldemokrata SPD-nek valóban megfelelő párt. Ebből is következik, hogy nálunk a hatalom még fontosabb, mint a szolgálat. Pedig a hatalom teljesítmény nélkül mit sem ér. A teljesítmény pedig önmagában is tiszteletre méltó, ellenzéki pozícióban is. Éppen az lenne a kívánatos, hogy az alapvető nemzeti sorskérdésekben konszenzus legyen a pártok, a politikai erők között. Sólyom László a nemzet egysége mellett a politikai sokszínűség igényét is megfogalmazta. Jó lenne, ha ez megvalósulna.

Amennyire negatív megítélést kapott a választás, annyira pozitíven kell értékelnünk, hogy minden politikai erő üdvözölte és támogatásáról biztosította Sólyom Lászlót. Belátták: fontos, hogy legalább a választás után ismerjék be tévedésüket – hiszen a korábbi negatív jelenségek azzal is összefüggtek, hogy a pártok számára nem volt igazán fontos kérdés az elsősorban morális és nem hatalmi súllyal bíró pozíció. Mert a köztársasági elnöki intézmény igen fontos, így érzik ezt a polgárok; a korábbi elnökök nem véletlenül álltak mindig a politikusi népszerűségi listák élén. Bizonyára így lesz ez – joggal várjuk – Sólyom László esetében is. A morál a társadalmi kohézió, a kulturált együttélés lényege. Ha a választás a demokrácia csapdáira irányította a figyelmet, az eredmény a demokrácia szépségét jelzi.

A royalisták nálunk kisszámú tábora azért bizonyára rámutat majd a királyság előnyeire. Nagy-Britannia, Svédország vagy Spanyolország polgárai élvezik a nemzet egységét, történelmét kifejező királyság előnyeit. Sőt: Spanyolországban kiderült, hogy *János Károly* politikai konfliktusok megoldásában is hatékonyan részt tud venni. Nem a rendszereken: elsősorban az embereken múlnak a dolgok. Nálunk voltak, akik eddigi politikai teljesítménye alapján *Habsburg Ottót* is el tudták volna képzelni köztársasági elnöki szerepben. Jó lenne, ha általánossá válna, hogy a teljesítmény és nem elsősorban a párthoz tartozás minősít.

Sólyom Lászlót elnökjelöltként először egy civil szervezet – a Védegylet – ajánlotta a pártok figyelmébe. Szép lenne, ha a civil szféra erősödne, és nemcsak pártpolitika, hanem igazi közélet is lenne hazánkban; ha szóhoz jutna az alkotó értelmiség, és szóhoz jutnának a politikai-közéleti értelemben a civil szférához tartozó egyházak is, ha a nemzet ügyeiben – a pártpolitikától való kellő távolságtartással – hallatnák a hangjukat. A jövőben még nagyobb hangsúlyt kap a civil szféra, az egyházak felelőssége.

Üdvözöljük, köszöntjük az új köztársasági elnököt. Személye arra is garancia, hogy az egyházak élete is az alkotmányos keretek között folyhat a holnap társadalmában is, teljes szabadsággal, illetve az állam és az egyház következetes szétválasztásának a szellemében.

Meg kell indulnunk egy fejlettebb politikai kultúra kialakításának az útján. Ebben is segíthet a pártkötöttségektől független köztársasági elnök. Tartalmat, befogadó tartalmat kell, hogy kapjon a nemzet egységének és a sokszínűségnek az igénye.

Frenkl Róbert