Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 25 - Szemben a depresszióval

A hét témája

Szemben a depresszióval

„Szemben a depresszióval” – ezzel a címmel közöltek beszámolót a csütörtöki újságok a hannoveri egyházi napok szerda esti nyitórendezvényeiről. A cím alatt légi felvételen a 370 ezres tömeg, a színpadok, a zászlók, a színek láthatók: valami az est hangulatából. A Kirchentag atmoszférájának lényegét ragadták meg az újságírók a fent idézett címmel. Az egész rendezvény tudatosan szembehelyezkedett azzal a depresszív életérzéssel, amely a német protestáns egyházak tagjait fenyegeti az évek óta tartó válsághelyzet miatt. Mi is tudjuk, hogy nagyszámú gyülekezeti tag hagyta el a német egyházakat, s ahogyan itthon szokták jellemezni helyzetüket: „üresek a templomok”, vagyis láthatóan csökken az istentiszteletet látogatók száma. Kétféle krízisről beszélnek a német egyházban: financiális és relevanciakrízisről. Anyagi elerőtlenedésről és arról a folyamatról, amelynek során érzékelhetően csökken az egyház súlya és szerepe a német társadalomban. A krízis depresszív életérzést sugároz, a Kirchentag pedig ezzel a depresszióval szállt szembe.

Maga a mottó a holnapról szól: „Ha a gyermeked holnap megkérdez téged…” – kiben hiszel, mit hiszel, hogyan élsz, mit teszel, mi fontos számodra, mi az életed értelme, mit tudsz továbbadni gyermekeidnek –, jó, ha van válaszod. Kérdez, és *kérdezni tanít* a mottó. Kérdéseket föltenni a hittel, az élettel kapcsolatban nem bűn, még csak nem is kínos dolog vagy gyengeség. A kérdezés hozzátartozik a keresztény hithez. Aki nem kérdez, nagy lépést tett hitének begyöpösödése, majd kiüresedése felé. Biztos vagyok benne, hogy az az egyház, amely megéri a holnapot, nem a régi válaszokat ismételgetők engedelmes nyája lesz, hanem olyan emberek közössége, akik felteszik a saját kérdéseiket, és keresik a számukra elfogadható választ. Kérdezni pedig csak szabad és bátorító légkörű egyházban lehet.

Kérdések

A mottó a holnapról szól: *egyéni felelősséget* ébreszt. Téged kérdeznek, és neked kell válaszolnod. Vagyis az egyház nem szervezetekkel, bizottságokkal és vezetőkkel azonos, akik majd eldöntik, akik majd megfogalmazzák, akik majd válaszolnak. Nem, az egyház mi vagyunk, minket kérdeznek gyermekeink, és senki sem válaszolhat helyettünk. Tehetjük olyanná, hogy súlyát veszti, mert nem érdemes rá figyelnie a környezetének. Tehetjük olyanná, hogy múzeumi levegőjéből hanyatt-homlok menekülnek gyermekeink. Válhat néhány fanatikus szánalmasan belterjes klubjává, amelynek létét a kívülállók észre sem veszik, és marakodhatnak benne néhányan jelentéktelen nézetkülönbségeken, amíg el nem üldözik a többit. Ám történhet ez egész másként is. Ha azonban gyermekeink majd megkérdezik: „Milyenné tettétek az egyházat?” – nekünk kell válaszolnunk.

Válaszok

Milyen választ közvetített a hannoveri Kirchentag? Mindenekelőtt emberi hangot. Érthető, érzékeny, szolidáris, emberi hangot. Az egyház hangja, szava érthető, nemcsak az előképzettséggel rendelkező beavatottak, hanem mindenki számára. Olyan témákkal szembesül, amelyek ma a világot, az embereket foglalkoztatják, és ezeket próbálja feldolgozni, végiggondolni keresztény szemmel és keresztény észjárással. Tehát nem arról van szó, hogy a templomkapu előtt tegyük le mindazt, ami kívül foglalkoztatott minket, mert az „nem illik” a templomba, hanem arról, hogy mindazt, ami foglalkoztat, a mi sajátos szemszögünkből, a keresztény ember szemszögéből nézzük, gondoljuk, kérdezzük vagy küszködjük végig – együtt mindazokkal, akik hasonlóan kérdeznek, hasonlóan élnek és gondolkodnak.

Tudatosan a *jövő felé* mozdult a hannoveri Kirchentag. Sok fiatalt vonzott. A százötezer ember között, akik mindvégig jelen voltak, feltűnően sok volt a fiatal. Az átlagéletkort harminchat évre becsülték. Ugyancsak feltűnő volt a gyermekek részvétele. Babakocsisoktól a tinédzserekig minden gyermekkorosztály képviselve volt, és ami most történt először: erre készültek is a szervezők. Gyermekprogramokat is kínáltak – volt bibliatanulmányozás, amelyet háromezer gyerek hallgatott és tevékenykedett végig –, és nekik címzett programmal megszólították a fiatal szülők rétegét, a családokat is. Szintén most először nyitották egészen szélesre a kaput a külföldi vendégek előtt. Négyezer vendég kilencven országból – ez volt az eredmény. Hogy a mozgássérültek és a szellemi fogyatékosok is megtalálták a helyüket – mert készítettek számukra –, az már, hála Istennek, nem is újság. Még egy szempont kívánkozik ide: az előkészítő munka oroszlánrészét önkéntesek – köztük sok fiatal – végezték.

Mit mutat ez a kép a jövőorientált egyházról? A *sokszínűséget* és az *önkéntességet.* Egészen biztos vagyok abban, hogy azt az egyházat, amely megéri a holnapot, nem fizetett munkatársak egyre szaporodó tömege szervezi és mozgatja, hanem aktív és felelősségteljes önkéntesek. Azonban csak az olyan egyház tagjai aktivizálódnak, amely érezhetően befogadó közösség. Vagyis otthont és az otthonlét érzetét kínálja sokféle embernek, és azt üzeni: mindenkire szüksége van.

Hangsúlyok

Rendkívül gazdag programot kínáltak a hannoveri egyházi napok. Több mint hatszáz oldalas füzetet tanulmányozott át az a résztvevő, aki nem bízta a véletlenre, hogy mely témákból részesedik. A rendezvények iránt általában élénk volt az érdeklődés, néhány téma esetében azonban tapintható volt a fokozott igény. Az alábbiakban a hangsúlyossá vált területek közül emelek ki kettőt.

Politika

Izgalmassá, mondhatni pikánssá tette a politika és a politikusok jelenlétét a pár nappal korábban kirobbant belpolitikai válság, az előrehozott választások híre. Állíthatjuk, hogy a német politika vezető személyiségei kivétel nélkül jelen voltak a Kirchentagon. Nem a forróvá vált helyzet hozta őket az egyházi rendezvényre, hiszen vezető politikusok hagyományosan részt vesznek és előadnak az egyházi napokon. Most is így történt, a program hónapokkal korábban le volt kötve. A helyzetnek azonban egész más aktualitást adott az időközben bizonytalanná vált belpolitikai szituáció.

Mi az, ami mindebből számunkra figyelemre méltó? Mindenekelőtt az, hogy egy ilyen egyházi rendezvényen aktívan jelen van az államelnök, a kancellár, a parlament elnöke, a külügyminiszter, a tartományi miniszterelnök, a pártelnökök – hogy csak a legfelsőbb réteget nevezzük meg. Az említett politikusok személyes beállítottságuktól függően különféle feladatokat vállaltak: nem kevesen tartottak bibliatanulmányt, de előadásokat, pódiumbeszélgetéseket mindenki. A kancellár például két teljes napot töltött el munkával a Kirchentagon. Az államelnök pedig – miután kedves testvéreknek szólította a nyitó istentisztelet résztvevőit – elmondta, hogy neki és a feleségének lelki otthona a Kirchentag. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a politikusok megszólalásai nem direkt pártpolitikai jellegűek voltak, még akkor sem, ha a fent vázolt helyzet közelebb sodorta a témákat és a megnyilvánulásokat a pártpolitikához.

A másik figyelemre méltó jelenség, hogy mindkét fő politikai irány képviselői jelen voltak a rendezvényen, és azonos súlyú, időtartamú lehetőséget kaptak a megszólalásra. Ez nem véletlen, hiszen a résztvevők között is egyaránt voltak szociáldemokrata és konzervatív gondolkodású emberek. Ez azért hangsúlyos számomra, mert megtestesíti az egyház esszenciális, elidegeníthetetlen tulajdonságát: az egyetemességet. Vagyis azt a vonását, hogy átível mindazokon a tér- és időbeli korlátokon, amelyek hagyományosan elválasztják az embereket, és olyan csoportokat egyesít Krisztus szeretetében, amelyek egyébként az élet más területein különböző rétegekhez vagy oldalakhoz tartoznak. Az egyházat nem sajátíthatja ki egyetlen társadalmi réteg, egyetlen korszak vagy egyetlen politikai oldal sem. Az egyház univerzális. Átível a különbözőségeken. És mivel Krisztus teste, képes magába ölelni olyan embereket, akiknek különben semmi közük nem lenne egymáshoz, vagy akik egymás ellenfelei lennének. Olyan korban élünk, amely ezerféle törésvonal mentén élesen, időnként fájdalmasan megosztja az emberiséget. Az egyház univerzális, egyesítő volta olyan érték, amely egyedülálló, amely érzékeny és amely veszélyes sebeket gyógyíthat, emiatt híveinek kiváltsága és kötelessége, hogy róla – az egyház befogadó, egyetemes voltáról – jól láthatóan és jól hallhatóan tanúskodjanak.

Spiritualitás

Korunk keresztény embere érzékelhető módon keresi azt a spirituális nyelvet, amelyen meg tudja hallani és ki tudja fejezni hitét, áhítatát, Isten-dicsőítését. Ekeresés folyamán egyfelől elfeledett formákat fedez föl újra, másfelől megalkotja a saját verseit, dallamait, képeit, amelyek formába öntik Istennel kapcsolatos gondolatait és érzéseit.

A spirituális témáknak szentelt pavilon folyamatosan tele volt Hannoverben. Kiemelt érdeklődés övezte ezt a területet. Három súlypont volt számomra feltűnő. A régi idők spirituális nyelve az első. Mindenekelőtt a kelta lelkiség az a forma, amelyben a mai keresztény ember ki tudja fejezni Istenhez tartozásának lelki élményét. Nálunk is népszerűek a kelta áhítatformák, az ír áldások és imádságok. A szerzetesi kegyesség a másik olyan nyelv, amelyet ma jól értenek és szívesen beszélnek az áhítat kifejezési formáját kereső keresztény emberek. Magyarországon is érezhető a fogékonyság ez iránt a nyelv iránt. *Anselm Grün* bencés szerzetes könyvei például sorra jelennek meg magyar nyelven.

Saját hangunk megszólaltatása a harmadik ága annak a folyamatnak, amely formát keres lelki életének, élményeinek kifejezésére. A legkülönfélébb zenei stílusok szólaltak meg az egyházi napokon. Bárki megkereshette a hozzá közelállót. A plenárisnak tekinthető, tehát mindenki számára megrendezett, közös istentiszteleteken azonban három zenei műfaj kapott hangot: az igen lendületes, dinamikus koráléneklés, sok-sok taizéi ének és korunk zenéje, többnyire a dzsesszhez közel álló, magas színvonalú, igényes könnyűzene formájában.

Mi az, ami mindebből számunkra figyelemre méltó? Az a kettősség, amelylyel a spirituális nyelv egyfelől használja atyáink nyelvét, szavait, dallamait, másfelől megkeresi a saját kora nyelvét, szavait, dallamait. Igen fontos e kettő egysége. Fölösleges lenne mindent kitalálnunk és elölről kezdenünk, miközben gazdag spirituális kincs rejlik a saját történelmünkben. Balgaság lenne ezt nem használni, illetve azt a részét nem használni, amely épp ma, a mi számunkra megragadható, amely a mi korunk életérzésével rokon, és ezért nekünk kell ma újra felfedeznünk. Ugyanakkor minden kornak ki kell mondania a saját szavait, és el kell énekelnie a saját dallamait. Halott az a hit, amely önmagát csak századokkal ezelőtti formában fejezi ki. Az lehet hagyományőrzők klubja, lehet történelmi szakkör, de nem élő egyház. Az élő egyház ugyanis egyrészt őrzi a hagyományait, másrészt felszabadultan és természetesen alkotja meg a saját korának színeit, szavait és dallamait. Ezt megpróbálja a tőle telhető legmagasabb színvonalon megtenni, de hogy opusai közül mi marad meg, vagy mit fognak dédunokái újra felfedezni, azt a következő korok döntik el.

Gyermekeink azonban meg fogják kérdezni: ti milyen verseket és milyen dallamokat adtok a kezünkbe? És akkor a saját dallamainkat kell továbbadnunk; ötszáz éves dallamokat önmagukban nem adhatunk, csak a sajátjainkkal együtt.

Egyházkép

Minden komolyabb egyházi rendezvény akarva-akaratlan közvetít egyfajta egyházképet. Vannak azonban olyan alkalmak, amelyeknek ez kifejezetten szándéka és célja. A hannoveri Kirchentag az utóbbiak közé tartozott. Tématerületeinek első sorában tárgyalta az egyház és a gyülekezet kérdését. Ha majd a gyermeked megkérdezi, mire való az egyház és a gyülekezet, jó, ha van válaszod. Fontos előadások, kerekasztal-beszélgetések szóltak a témáról. Nem csoda, hiszen a német protestáns egyházak nehéz helyzetben vannak, súlyos problémákkal néznek szembe. Talán számunkra is tartogat néhány megfontolandó szempontot annak körüljárása, hogy hol tartanak pillanatnyilag a gondolkodásban.

A beszélők nevén nevezték a helyzetet, a válság különféle megnyilvánulásait írták körül, így közelítettek a jövő felé. Ez nem véletlen. Nem lehet szembeszegülni ismeretlen vagy letagadott problémákkal. Nem lehet leküzdeni olyan bajokat, amelyeket nincs bátorságunk megnevezni. A bármiféle mélypontról kivezető út első lépése az, hogy véget kell vetni a mismásolásnak, vagyis bátran szembe kell nézni a megoldandó feladatokkal.

Ugyancsak nélkülözhetetlen elképzelni az utat, amely kivezet a krízisből. Koncepció nélkül legföljebb ötletszerűen lehet tevékenykedni, ebbe-abba belekapni, hogy aztán ötleteink egymást is kioltsák. Amennyire én rálátok a német helyzetre, úgy tűnik, még mindig tart egyfajta pánik, feszültségek is érződnek, de már eljutottak odáig, hogy körvonalazódik a koncepció: hogyan lehet egy kisebb struktúrájú, olcsóbban üzemelő, a saját küldetésére jobban koncentráló egyházat kialakítani. Magyarul is elérhetők olyan könyvek – többnyire a Kálvin Kiadó gondozásában jelentek meg –, amelyek ezt a teológiai programot közvetítik. Igen, teológiai programot, mert az egyházépítés első lépése teológiai feladat. Teológiai program nélkül lehetetlenség egyházépítő koncepciót kidolgozni.

Bármely oldalon is történik, szűk látókörről tanúskodó és egyházromboló magatartás szembeállítani egymással a teológiát és az egyház életét, a hitet és a teológia értelmes művelését. A teológia nem bokréta az egyház kalapján, nem is szükséges rossz, amelyet alkalomadtán kárhoztatni lehet. A teológia megkerülhetetlen faktor az egyházépítés munkafolyamatában.

Ha az egyház jövőt akar tervezni, akkor fel kell használnia mindazokat az eredményeket, amelyekre a rendszeres teológia a ma aktuális kérdésekkel való szembesülés során jutott. Fel kell használnia az egyház-szociológia meglátásait. És egy az egyben alkalmaznia kell mindazokat a tapasztalatokat, amelyeket a gyakorlati teológia gyülekezetépítés címen gyűjtött össze. Ha eljutott oda, hogy van víziója, akkor ezt a látást minél szélesebb körű vitára kell bocsátania, hogy lépései megnyugtató konszenzuson alapuljanak. Ennek hiányában elvetette a civakodás egyházromboló magját. Látásom szerint a német protestáns egyházak a koncepciót megvitató fázisba jutottak mára.

Most csak egyetlen vonást emelek ki arról a képről, amelyet a jövő egyházaként a Kirchentag felmutatott.

A protestáns egyház képe

A protestáns egyház struktúrája alapjaiban eltér a római katolikustól. Ennek látása és hangsúlyozása nem veszélyezteti az ökumenét, inkább segíti. Mert ez tipikusan olyan pont, amelynek jegyében úgy fogadjuk el a másikat, hogy hangsúlyozzuk és megőrizzük a saját színünket. Ennek a színnek pedig meghatározó eleme Luthernek az egyetemes papságról vallott tanítása. Hadd írjuk le most ezt a jellegzetességet egy történet segítségével!

Amikor Joseph Ratzinger bíborost XVI. Benedek néven pápává választották, az egyik legnagyobb példányszámú német napilap címoldalán egyetlen, hatalmas betűkkel szedett mondat állt: „Mi vagyunk a pápa!” *Margot Kässmann* hannoveri püspök asszony pünkösdi prédikációjában szólt erről az újságcímről, mondván: igen, mi vagyunk a pápa! Mi mindannyian, akik meg vagyunk keresztelve, és Krisztust Urunknak valljuk. Luther a tőle megszokott szemléletes nyelven így fogalmazott: mindenki, aki kikászálódott a keresztvízből („aus der Taufe gekrochen ist”), pappá, püspökké és pápává van szentelve.

A protestáns egyházszemlélet hangsúlyos eleme, hogy nincsen papok és laikusok rendje, hogy nem a papok rendje határozza meg az egyházat, hanem mindegyikünk közvetlenül, saját maga áll Isten elé. Saját felelősségével cselekszik és gondolkodik. Az egyház szerepe nem a közvetítés, hanem a közösség megélése. Benne egyformán fontos a lelkészek és a nem lelkészek aktív és felelős részvétele. Nem a lelkész vezeti a laikust, hanem mindenki a maga ismeretével, adottságaival és képességeivel, a másikkal karöltve, együtt építi az egyházat.

Eckhard Nagel negyvenöt éves orvos, transzplantációs sebész, egyetemi tanár, a Kirchentag elnöke hangsúlyozta a záró istentiszteleten, hogy a kérdezés kultúrája, amelyet gyakorolunk, megegyezik protestáns önértelmezésünkkel. Ez pedig nem a merev képeket és a tévedhetetlen válaszokat jelenti, hanem azt, hogy megérint és megmozdít az evangélium, és bátorságot kapunk arra, hogy szavakkal és tettekkel fellépjünk Isten igazsága érdekében a mindennapi életben. Ezért a keresztény emberek a reménység jelei – egész létük szembeszáll a depresszióval.

Szabóné Mátrai Marianna