A hét témája

E beszámoló valójában nem a Kirchentagról mesél, sokkal inkább azokról a gondolatokról, érzésekről, amelyek bennem születtek, miközben Hannover utcáin vagy a Messegelände csarnokaiban sétáltam.

*„Ha majd a jövőben megkérdezi a fiad…”* – hangzik a Kirchentag mottója, három ponttal a végén. Jelzi, hogy nekünk magunknak kell folytatnunk a mondatot. Mit kérdez majd gyermeked, és te hogyan válaszolsz rá? A mottó zseniális, továbbgondolásra sarkall. Ugyanakkor a veszélye is megvan: mindenki hajlandó a saját „agylövésével” folytatni a mondatot – azt a kérdést tartja a legfontosabbnak, amelyet ő maga tesz föl. Persze ez is fontos, de elgondolkodtat: ha a mottót mindenki saját szája íze szerint folytat(hat)ja, szükség van-e egyáltalán rá?

Hihetetlen, mennyi kisközösség, csapat, szervezet él itt egymás mellett! Nem csak arról van szó, hogy a németországi evangélikus egyház nagyobb, mint a magyarországi. Inkább arról, hogy mennyire büszkén vállalják ezek a kisközösségek – legyen szó gyülekezeti énekkarról, politikai jellegű civil szervezetről vagy humanitárius egyesületről – önmagukat, az összetartozásukat. Néha talán furcsa is volt, amikor egy-egy cserkészcsapat a nagy közös étteremben ebéd előtt vagy után hangos kiáltással adta tudtul mindenkinek: itt vagyunk, és összetartozunk.

Egy-egy jól működő csapat láttán mindig elfog az irigység, ha arra gondolok, nekem mennyi energiába telik egy közösség életre hívása és életben tartása. Mennyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy azt érezzem, a közösség, amely megszületett, valóban életben is marad? Hányszor kell azt érezni, hogy mindig a nulláról indulunk, hogy úgy kell hívni hétről hétre a kisközösség tagjait, mintha először hívnánk őket?

Mi lehet ennek az oka? Egyik kedves gyülekezeti tagunk szerint „néplelki” sajátosságról van szó: ha egy német mulatni megy, akkor azért megy, hogy *együtt* énekeljen a többiekkel – a magyar azt mondja a prímásnak: nekem húzd!

Mintha nekünk genetikai sajátosságunk lenne az individualizmus, míg ők eleve közösségben gondolkodnak.

Én azért másra gyanakszom. Volt itt jó pár évtized, amikor a hagyományos, belülről születő közösségeket igyekeztek szétzúzni, s helyettük üres, felülről irányított csapatokat kreáltak. Ritka kivétel volt, amikor ezek a mesterségesen megcsinált közösségek igazi közösségként tudtak létezni. Amikor ezek a külső keretek felbomlottak, fellélegeztünk: végre nem kell kényszerből egyenes sorokba állnunk, ugyanolyan színű nyakkendőt kötnünk, végre nem mások mondják meg, hogy hová tartozunk.

Ugyanakkor talán pont e miatt az érzés – a felszabadultság tudata – miatt nem vettük észre, hogy a közösség, amelyhez belülről, szívünkből ragaszkodunk, mekkora erőt is jelenthet, és mennyire nem egyéniségünk felmorzsolásának, hanem éppen megerősödésének az eszköze. Mennyi időnek kell még eltelnie, amíg a tömeg és a magány között megtaláljuk az igazi közösség erejét?

Hétéves voltam, amikor 1978-ban kisdobosavatásom alkalmával közölte velem (velünk) egy nyakkendős bácsi, hogy szolidáris vagyok (vagyunk) a forradalmi Kubával. Mivel nem tudtam, hogy ki az a Kuba, illetve nem értettem, mit jelent szolidárisnak lenni, tudomásul vettem, hogy a szolidaritás olyasmit jelent, amit mások mondanak helyettem, és szép lassan enyhe irónia alakult ki bennem a kifejezéssel szemben.

Azóta rengeteg idő eltelt, de a zsigereimbe ivódott szkepszis akkor sem tűnt el, amikor már megtanultam, a szolidaritás valójában melléállást jelent: azt, ahogy Krisztus társává szegődik az elesettnek, a kitaszítottnak; azt, hogy ha választanom kell, a társadalom krémje mellé állok, vagy a megalázottak mellé, akkor egyértelműnek kell(ene) lennie a döntésnek. E miatt a szkepszis miatt aztán ahányszor a Kirchentagon láttam, hogy hányan gyűjtenek aláírást, segélyt, szolidaritást vállalva az afrikai éhezőkkel, a megerőszakolt nőkkel és csecsemőkkel, a csernobili gyermekekkel, egyszerre fogott el az együttérzés, illetve a szégyennel kevert idegenség érzése. Istenem, hány nemzedéknek kell eltelnie ahhoz, hogy a szavak végre önmagukat jelentsék? Kyrie eleison!

Egyébként is nyomasztó élmény a rengeteg politikai, szolidaritási állásfoglaláson keresztül rálátni a világ fájdalmaira. Szabad-e a világ minden szenvedője mellé egyaránt odaállni, ha egyszer tudom, hogy kiállásom gyakran csak egy szó a többi ezer mellett? Valóban fontos a világ összes fájdalmát fölvenni, amikor tudom, hogy ezt Valaki már megtette? És az, hogy ráhagyom a világ fájdalmát, megment-e engem a felelősségtől? Különben is, hol fér el ebben a segélyakció-tömegben, ebben a feladatdömpingben (van, aki egyszerűen akciókereszténységnek hívja) az egyszerű és tétlen rácsodálkozás a testté lett Igére? Vagy ez csakis a felszín, és mögötte valóban ott van ez a csak elfogadásra és nem tettekre alapuló ünneplés: annak az öröme, hogy Isten emberré lett? Csupa kérdés, nincs válasz.

A fő programok helyszíne előtt a kapuban kis csoport osztogatja röpcéduláit. Ebben bebizonyítják, hogy az egyház minden mást felülíró bűne a szombat helyett a vasárnap megtartása, hogy a pápa az Antikrisztus, és különben is: ha a Biblia különböző pontjain található félmondatokat egymás mellé rakjuk, plusz rendelkezünk némi történelmi és matematikai alapismerettel, akkor a Szentírás engedelmes eszközzé válik a kezünkben, amelynek a segítségével dátumszerűen megjósolható a jövő. Senki nem bántja őket, a kapun kívül azt tesznek, amit akarnak.

Ismerem a röplapot, tíz és tizenkét évvel ezelőtt is ugyanezt nyomták a kezembe – a lapok többsége akkor is a kukában végezte. Engem elgondolkodtat ez a nagyvonalúság, az, ahogyan ennek a szektának a tagjai nem zavartatják magukat a sikertelenség miatt. Nemcsak a maguk eszméi mellett állnak ki, hanem a módszer, az eszközök mellett is. Vagy nekik mindegy – számukra elég a tudat, hogy velem szemben nekik van igazuk? Mi a célja ennek az akciónak: az én meggyőzésem, megtérítésem vagy szimplán demonstráció? Kínos gondolat fészkel az agyamban: ha nekik teljesen mindegy, hogy az üzenetük célba talál-e, vagy sem, nem lehet, hogy valójában ők maguk sem hisznek a saját spekulációikban?

Késő este sétálunk Hannover utcáin. Minden színpadon áhítat zajlik, az emberek gyertyával a kezükben állnak és énekelnek. Lenyűgöz a kép, megpróbálom lefényképezni, persze sikertelenül: a fénykép a lényeget nem adja vissza. Előtte úgy éreztem, beláthatatlan tömeg vesz körül. A gyertyafény és az ének testvéri közösséggé varázsolja számomra a tömeget.

Elámít a szervezettség foka: a hatalmas tömeg mozgatása, a programok sokszínűsége olyan háttérmunkát feltételez, amelyet én el sem tudok képzelni. És az a legcsodálatosabb, hogy a végén nemcsak monstre koncertek, nagyszabású előadások születnek meg, hanem kiscsoportos beszélgetések, a négyszemközti lelkigondozás lehetősége is. Igaz, az előbbi feltűnőbb, így sokan hiszik, hogy a Kirchentag csak a tömegről szól. Számomra a csoda az, hogy ha nyitott szemmel járok, a tömegben megtalálom az emberarcú zugokat is.

Hegedűs Attila