Evangélikus Egyház - Online újságok - Evangélikus Élet - Archívum - 2005 - 25 - Kicsit zavarba jöttem, sőt talán el is szomorodtam…

evél&levél

Kicsit zavarba jöttem, sőt talán el is szomorodtam…

…amiatt, hogy (…) senkitől sem kaptam levelet pünkösdre – írja Dietrich Bonhoeffer a berlin-tegeli katonai börtönből 1944. május 29-én barátjának, Eberhard Bethgének. Nekem is mindig fájnak azok a sóhajnak megmaradt remények vagy egyszerűen csak jóvátehetetlen kisebb-nagyobb mulasztások és bántások, melyek a szívemhez közel állókat szomorítják. Miért nem érezte Bethge, hogy milyen nagy szüksége van a már csupán alig egy esztendőt köztük időző Bonhoeffernek a bitófa árnyékában arra a pünkösdi levélre? Miért nem írta meg? És miért nem érezte ifjabb Káposzta Lajos, hogy az Evangélikus Élet pünkösdi számában nem kellett volna megírnia Auschwitzba zsidókkal kell menni! című úti beszámolóját? Vagy miért nem tudta, hogy így nem szabad megírnia? És miért nem gondolta úgy a lap szerkesztősége, hogy nem szabad azt megjelentetnie?

A tavalyi és az idei év különösen fontos a magyar históriai emlékezésben is, hiszen hatvan éve annak, hogy az emberiség történelmének ez a semmihez nem hasonlítható szégyene, a soa véget ért. Zsidó testvéreink nem csak e gyalázatos korszak köztörvényes bűneit, megbocsáthatatlan részvétlenségét vetik teljes joggal a szemünkre. Panaszuk az elmúlt húsz évszázaddal kapcsolatban is jogos. Már a tarzuszi Pálnak is harcolnia kellett a rómaiakhoz írt levelében az első nem zsidó keresztények antijudaista tévelygéseivel. S bizony a bajra máig alig találunk orvosságot. Ezért sem közömbös, hogy milyen nyelven beszélünk arról, ami volt, és arról, ami van.

Ifjabb Káposzta egy kiskunhalasi csoportban vett részt „az élet menete” elnevezésű rendezvényen, melyre mintegy tizennyolcezren mentek el Európa különböző országaiból. A tömeg egytizede jött Magyarországról. Az egymilliónál is több Auschwitzban elpusztítottért meneteltek, akiknek viszont egyharmada volt magyar. Nem túlzás, ha kijelentjük: Auschwitz a legnagyobb nemzeti temetőnk, Auschwitz a 20. század Golgotája. Meggyőződésem, hogy a kereszténység – hangsúlyosan beleértve a múltat s jövendőt már igen régen és tévesen megbűnhődöttnek vélt magyar keresztényeket is –, mely Szentírását, Megváltóját és a szelíd olajfába való beoltatását a megtagadott és sokszorosan megbántott idősebb testvérének köszönheti, a végső ítéletben is igencsak rászorul majd az általa újra és újra megfeszített zsidó Fiú érette való esedezésére.

Nem kötelező senki számára a zsák- vagy megszaggatott ruha és a fejre hintett hamu nézése-látása. De bárki részéről elfogadhatatlan a nyegle hang, a jópofáskodás, a viccelődés és az az állandó kikacsingatás jobbra, mellyel ifjabb Káposzta zarándoklati beszámolóját készíti. Megállapítja, hogy – nyilván a szinte kellemetlenül s mintegy antidemokratikusan kemény szervezésnek köszönhetően – „rendzavarás nem történt (talán vártak még valakit fütyülni?)”. A szerző számára oly feltűnő a hazai tömegjelenetekben elmaradhatatlan jobboldali füttykoncert hiánya, hogy beszámolójának egy újabb pontján, a mikrofonhoz lépő *Gyurcsány Ferencről* szólva azt írja: „De itt nem fütyül senki.” Nyilván *egymás közt vannak. Erre utalnak az idegenvezetés* nyelvével kapcsolatos megjegyzések is: „A hivatalos nyelv az angol, számunkra a magyar, a kísérőknek pedig egymás között (hogy mi ne értsük) a héber. »Ahol éberség, ott héberség?« – próbálkozunk a viccel” – oldaná Káposzta a statisztikai adatok okozta nyomasztó hangulatot. Még hozzáteszi, hogy „kollégámmal mi is udvariasak leszünk, és nem váltunk németre”.

Hasonlóan ízléstelen az is, ahogyan az étkezésről beszél: „Étkezés központilag: kóser kaja, a csomagoláson héber betűk. Ezek nem viccelnek!” De ha már étkezés, az sem ízlésünk szerint való, hogy a szerző a tömegben felismert „szadeszes *Fodor Gábor*”-ról megjegyzi, hogy „banánt majszol. Ilyet még úgysem láttak ebben a lágerben.” Káposztának sikerül egyik külföldre szakadt hazánkfia unokájával („egy amerikai gyerek”) közös asztalhoz keverednie a többezres kóser vacsorán. Itt tudja meg, hogy Goldman Jakab nagypapa „a háború után vándorolt ki a számára érdektelenné váló Magyarországról a biztatóbb USA-ba”. Soha nem hallottam még ilyen „finoman” megfogalmazni, hogy valaki feldolgozhatatlan gyásza és fájdalma elől a szülőhazájából világgá menni kényszerült.

Hazafelé menet már oldottabb a légkör: „Láger kiürít, kordon felállít, komor politikusokat elszállít.” A szedelőzködő zarándokok (vagy turisták?) „vidámodó hangulatban vesznek irányt hazafelé”. Káposzta szerint „teológiai kérdések is előkerülnek. Így a zsidó vallásúak nem pihennek: az egyikük a »kóser disznóvágás« lehetetlenségét bizonygatja a keresztény kultúrkörnek” – gondolom, valamelyik „teológiai kérdések” iránt érdeklődő keresztény útitárs jól nevelt felvetése nyomán.

Az utolsó bekezdésben megtudjuk, hogy a turistáknak tizenötezer forintjába került az út, „a többi költséget az Élet Menete Alapítvány fedezte. Jövőre szeretnék részt venni egy világháborús magyar tömegsír rendbetételén. Csak jut erre is pénz, no meg ember…” Így végződik az útinapló. Egy-egy.

Káposzta sok más, magát kereszténynek vélő kortársunkkal együtt úgy gondolja, hogy ugyanolyan gyalázat érte azokat, akik oktalan vezetőik parancsának engedelmeskedve fegyverrel a kezükben rajtavesztettek egy értelmetlen háborús kalandon, s hazájuktól messze, idegen földben nyugszanak, mint azokat, akiket Auschwitz környékén hordott szét a szél. Nem tudom, némely körökben megmagyarázható-e egyáltalán a különbség. Az azonban egészen bizonyos, hogy vannak kérdések – s az Auschwitz-történet is ezek közé tartozik –, amelyekről csak egyféleképpen lehet beszélni. Különben úgy járunk, mint a csillagot jövendölő nagynevű próféta, akinél szebben kevesen szóltak a Jordán partján táborozó honfoglaló izraelitákról. Szavaival kezdődnek ma is a szombati istentiszteletek (*„Mily szépek a te sátraid, Jákób, hajlékaid, ó Izráel!”* – 4Móz 24,5). S mégis, e mézes szájú látnok Izrael egyik legnagyobb ellensége, mert az arámi Bálákra is kikacsint, őt is megerősíti kétnyelvűségével, és számára is tanácsot ad ahhoz, hogyan törhetné meg Izrael erejét, hogyan győzhetné le „az ellenséget”.

Mi is az, ami bánt és zavar? Lelkész apától és pedagógus anyától születtem, mindkettőjüket evangélikusnak keresztelték. A fasori ifjúsági körben ismerték meg egymást. Édesapám a Budapest-Fasori Evangélikus Gimnázium diákja volt a vészkorszak alatt, amely az ő családját is érintette. És nem csupán úgy, hogy saját védtelenségüket tetézve más zsidókat és bujkálókat is mentettek. Apám Isten kifürkészhetetlen akaratából nem evangélikus lelkész lett. Követtem az elhívásban, s noha én sem ágostai hitvallású vagyok, mégis minden vasárnap az evangélikus *Agendával* a kezemben lépek a gyülekezet elé – *Verasztó János* és Melinda barátságából kaptam a rendszerváltás évében. Legjobb barátom *Donáth László.* Mindketten itt, Békásmegyeren, a város peremén, egy-egy kis, nyers téglából készült templomban lelkipásztorkodunk. Mennyit féltettem őt, hogy megmaradhasson a rajta keresztül mindenek ellenére is az evangélikus egyház oltalma alá húzódó, egyedülálló gyülekezete élén! Fontos számomra a Magyarországi Evangélikus Egyház (még ha más gálya evezőpadjához vagyok is kötve), és fontos az oly sok, zsidónak született magyar tudóst nevelő fasori gimnázium, apám alma matere. Fontos *Sztehlo Gábor, Kierkegaard* és Kossuth lelki-szellemi háttere.

Zavarba hozott, hogy ma másként is lehet beszélni, mint ahogy tőlük hallottuk. „Sőt talán el is szomorodtam amiatt, hogy” drága evangélikus fivérem, Dietrich erre a pünkösdre sem kaphatta meg azt a vágyva várt, igaz és vigasztaló levelet.

Iványi Gábor