evél&levél

Nincs kedvem ironizálni, mint ifjabb Káposzta Lajosnak, aki egész oldalas, képekkel tűzdelt írásban eleveníti fel élményeit „az élet menete” néven évente megrendezett auschwitz-birkenaui emléktúráról (Evangélikus Élet, 2005. május 22., Auschwitzba zsidókkal kell menni!).

Tudósításában különös képet kapunk a háromnapos útról.

Induláskor a Dohány utcai zsinagógánál azon mereng, miért elégedettek a biztonsági őrök. Mert nem történt rendzavarás? „Talán vártak még valakiket fütyülni?” – kérdezi szurkálódva. És ez marad a stílus mindvégig: hol megsértődik, hol politikai lejáratásba kezd, hol gúnyolódik, hol viccelődik.

Auschwitzban a menetet kísérő izraeli vezetők egymás közt héberül beszélnek, az anyanyelvükön. „Hogy mi ne értsük” – duzzog. De túlteszi magát ezen a kellemetlenségen egy kis tréfával: „Ahol éberség, ott héberség?” – kérdezi tőlük. És csodálkozik, hogy udvariasan nevetnek.

„*Gyurcsány Ferenc* lép a mikrofonhoz, de itt nem fütyül senki” – írja. Édes jó Istenem! Miért fütyülnének? Talán hiányzik neki, nem tudom.

„Odakeveredik pártunk és kormányunk is hozzánk” – igyekszik magyarázni a kényes-kínos helyzetet, hogy együtt menetel Magyarország miniszterelnökével. Tudhatta előre. Ha zavarja, miért ment oda? Ám ő csak folytatja: „Az elnököt viszik a páholyba, a biztonságiak vadul vókitókiznak, a szadeszes *Fodor Gábor* banánt majszol. Ilyet még úgysem láttak ebben a lágerben. Kuncze pártelnök már megszokta a bohóságait” – és a banános kép ott virít a cikk középpontjában. Nekem csak az nem világos, miért kell Auschwitzba menni a zsidókkal, ha bele akarunk rúgni az SZDSZ-be.

Sok rémes dolog történik még. A madrichok (fiatal izraeli kísérők) katonásak, a csoda tudja, miért, félnek egy terrortámadástól, de az biztos, hogy nem viccelnek. Saron inkább héberül beszél, még szerencse, hogy egy derék lengyel angolul. Ráadásul Saron miatt egyenként megmotoznak mindenkit. Egy Amerikába emigrált túlélő leszármazottja nem beszél magyarul, mégis el akar hozzánk jönni, „na hiszen”.

Káposzta iróniája sokáig bírja: „Esteledik. Láger kiürít, kordon felállít, komor politikusokat elszállít.” De a legvégére komorrá és ünnepélyessé válik. „Jövőre szeretnék részt venni egy világháborús magyar tömegsír rendbetételén. Csak jut erre is pénz, no meg ember…” – reménykedik. Én pedig megállapíthatom: lám, nem maradt ki a méretes cikkből a régi örökzöld, „a zsidó és a pénz” témája sem. A Don-kanyart megjárt honfitársaim helyében én meggondolnám, magammal vigyem-e Káposztát egy ilyen útra.

Imigyen számol be ifjabb Káposzta Lajos és az *Evangélikus Élet* a holokauszt 60. évfordulóján tartott lágermenetről.

Felháborodni nincs kedvem, megedzett a mindennapos tapasztalat. A cikk olvasása közben kitekintek lakásom ablakán, a Duna-partra, ahol ezekben a pillanatokban emelik helyére *Bibó István* szobrát. Holnap lesz a szoboravató ünnep. Leemelem könyvespolcomról Bibó klasszikussá vált művét, és belelapozok: „Ha mindennek alapján össze akarjuk foglalni a tapasztalatoknak azt a sorát, melyet az üldözött zsidóság a magyar társadalomról megélt, akkor azt kell megállapítanunk, hogy a rosszindulat, részvétlenség, korlátoltság és gyávaság vonásai azok, melyek mint legélesebb és legkeserűbb tapasztalatok kirajzolódnak. Hiábavaló volna ezt cáfolgatnunk, mert ezek a tapasztalatok teljes mértékben valóságosak.” *(Zsidókérdés és antiszemitizmus, 1948–1954)*

Breuer Katalin