evél&levél

Önök olyan dolgokat kerestek, illetőleg hiányoltak írásomban, amelyek Magyarországon (és persze Németországban is) mintegy kötelező pillérei a holokauszttal foglalkozó opusoknak. Én azonban nem a „szegény zsidók 1944-ben mint a fasiszta magyar állam áldozatai” című nyilvánvaló igazságot kívántam ragozni, hanem a 2005 májusában lezajlott „életmenet” hangulatát és történéseit kíséreltem meg tolmácsolni.

Mi, akik kimentünk – például Kiskunhalasról – Auschwitzba, a jelenben élünk, és immár neurózisoktól mentesen adóztunk kegyelettel az áldozatok emlékének. De nemcsak mi, hanem kísérő idegenvezetőink is így voltak ezzel. A zsidó ugyanis pozitív gondolkodású, vidám nép. Sokkal inkább, mint a magyar. Az a magyar pedig, aki zsidóbb akar lenni a zsidónál és európaibb az európainál, szerintem – intoleranciája miatt – éppoly nyűg rajtunk, mint az, amelyik kifütyüli a miniszterelnököt a szent nemzeti ünnepen, vagy amelyik azonnal beskatulyáz, ha a metrón előveszek egy akármilyen arculattal rendelkező újságot.

„Jobbra kacsingatok” – írja rólam Iványi Gábor. Én inkább úgy fogalmaznék: nem vagyok hajlandó szemellenzőt felvenni, mert így több mindent meglátok. Más szóval: szeretnék elfogulatlan újságíró maradni. Ha pedig elfogulatlanul ér sok impulzus, akkor jó esélyem van arra, hogy azokból (kötelezőnek gondolt „pillérek” nélkül is) hiteles képet rekonstruáljak.

Egyébként minden olvasónak szívből ajánlom, hogy – ha teheti – vegyen részt jövőre az élet menetén. És ha a Csillaghegy–Békásmegyeri Evangélikus Egyházközség felügyelője, dr. Breuer Katalin nem is vinne magával Don-kanyar-túrára, mások azért nem így döntenek. Ugyanis én szoktam lenni az egyik idegenvezető.

Ifj. Káposzta Lajos (kapi.l@freemail.hu)