A közelmúlt krónikája

Remélve, hogy senkit nem botránkoztat meg az egyháztörténeti tény, azt mondhatjuk: az Ágostai hitvallás egy sietve összeállított – latinul és németül párhuzamosan, ám nem mindig egyöntetűen fogalmazott – dokumentum. Aláírói az utolsó pillanatig haboztak, hogy benyújtsák-e ebben a formában, vagy az érdekérvényesítés más útját válasszák. A császár elé terjesztett, gondosan letisztázott példányon szerkesztője – Melanchthon Fülöp – még a benyújtás napján is utólagos javításokat, beszúrásokat és törléseket eszközölt. Tehát az 1530. június 25-én Augsburgban benyújtott és felolvasott Ágostai hitvallás először csupán tárgyalási alapként szolgált, melyről vitatkozva a birodalmi gyűlés az áhított keresztény egységig, az egyházpolitikai kompromisszumig kívánt eljutni. A hitvallásnak ez a funkciója azonban már a gyűlés idején kibővült: ünnepélyes nyilatkozattá lett, melyhez a birodalmi rendek közül mások is csatlakoztak aláírásukkal. Formáló erőnek bizonyult, amely híveket, tábort, szövetséget toborzott maga köré… Csak éppen jogszabállyá nem válhatott – a többség ugyanis leszavazta.

A következő évben viszont már kölcsönös szerződés és a schmalkaldeni katonai szövetség alapokirata lesz ugyanez az irat, szövege ekkor jelenik meg „hivatalosan” nyomtatásban. Az Ágostai hitvallás „közjogi státust” az 1555-ös augsburgi vallásbékében nyert – szabad vallásgyakorlatot biztosítva a birodalomban minden „ágostai hitvallású evangélikusnak”.

Az előszó kivételével valóban a hitvallás szerzőjének tekintett Melanchthon Fülöptől származik a teljes szöveg formába öntése. Melanchthon ugyanakkor különféle eredetű nyersanyagokból dolgozott: Wittenbergből hozott kész és félkész, más-más célra íródott cikkekből (mint a schwabachi, marburgi, torgaui cikkek), a frank lelkészek számos emlékiratából, a nürnbergi Lazarus Spengler kánonjogi dolgozatából. Ezekből a főleg német nyelvű előzményekből születik előbb egy rövidebb latin hitvallás, majd abból egy bővebb német, végül egy még tovább írt, még terjedelmesebb latin, melyen a praeceptor olyannyira az utolsó pillanatig dolgozik, hogy a végső változtatásokat már egyszerűen nincs ideje átvezetni a felolvasott és benyújtott német változatba. Bár a szöveg a hitvallás eredeti aláíróit kötelező, hivatalos okirat volna, Melanchthon mégis annyira a saját művének érzi, hogy a benyújtás után is tovább csiszolja, majd a hitvallás védőiratából, a későbbi Apológiából származó részletekkel dúsítja, végül a teológiai tanfejlődést követve át- meg átszerkeszti, így jut el önmaga és minden kortárs számára észrevétlenül egy évtized alatt az úgynevezett „megváltoztatott” Variatáig, melyhez már a fél birodalom csatlakozik.

Köztudott, hogy Luther Márton a birodalmi átok miatt nem követhette társait Augsburgba, hanem Coburgban várta a híreket, és azt is tudjuk, hogy a hitvallás elkészültét is figyelemmel kísérte. A hozzá eljuttatott fogalmazványokat jóváhagyta, de szerepe nem csak ebben merült ki. Az Augsburgban megszületett szöveg mögött ugyanis – mint említettem – szász (wittenbergi) és frank (ansbachi, nürnbergi) reformátorok előmunkálatai állnak. A hitvallás első része, azaz a dogmatikai tételek (1–21.) előzményét az 1529-es úgynevezett schwabachi és marburgi cikkekben, míg a második, azaz gyakorlati, az egyházi reformokat utólagosan igazoló tételek (22–28.: „Cikkek a megszüntetett visszaélésekről”) előzményét pedig az 1530. márciusi úgynevezett torgaui cikkekben lelhetjük föl: mindezek megfogalmazásában viszont Luther még személyesen vehetett részt, sőt ezek az „üdvtörténeti” felépítésű (Isten teremtő, megváltó és megszentelő munkáját bemutató) cikksorozatok az ő 1528-ban kiadott saját hitvallásán alapulnak.

A hitvallás első aláírói és benyújtói – a körülményekből következően – kivétel nélkül világi személyek: öt tartományúr és két város küldöttei. Ezek a laikusok nem csupán postázták a császárnak, amit „háziteológusaik” a kezükbe nyomtak, hanem a vallástételt a sajátjukként írták alá és olvastatták fel. Ők ragaszkodtak ahhoz is, hogy a felolvasás németül, azaz nem a teológusok latinján, hanem a politikában is használt, a minden jelenlévő által értett köznyelven történjék. De nem ez volt részükről az egyetlen szimbolikus hitvalló gesztus!

Hesseni Fülöp kíséretének egyenruháján ez a jelmondat volt olvasható: „Verbum Dei manet in aeternum” – „Isten igéje örökké megmarad.” Brandenburgi György a következő felirattal veretett érmét a gyűlésről távoztával: „Eh kopf ab als von der lehr ab stehn” – „Inkább levágatom a fejemet, mint hogy elálljak a tanítástól.” János szász választófejedelem egyedül maradt állva a pápai legátus bevonulásakor, s a kézcsókot is megtagadta tőle.

Mindannyiukról elmondható, hogy mi sem állt volna jobban érdekükben, mint a császár kegyét keresni, a színfalak mögött csendben kiegyezni, különbékét kötni, kihasználva a török fenyegetés miatt kialakult kedvező alkupozíciót; ők mégis inkább a tanúságtételt választották.

1. éve, 1545. szeptember 20-án zsinatra gyűltek a Felső-Tisza-vidék prédikátorai a Szatmár megyei Erdődre, és tizenkét pontból álló hitvallást fogadtak el. Az első tizenegy cikkben részletesebben foglalkoztak egyes tételekkel, majd a tizenkettedikben leszögezték, hogy minden más kérdésben az Ágostai hitvallást követik.

A szöveg elárulja, hogy az Augustana akkor használatos szövege, a Variata volt a kezükben. Fennmaradt a 29 aláíró neve is, ezek közül több a wittenbergi egyetem anyakönyvében is előfordul, de ami még fontosabb: a résztvevők kivétel nélkül magyar nemzetiségűek voltak. Az Erdődi hitvallást később hitvallásának fogadta el mind a hazai evangélikus, mind a református egyház, valamint az erdélyi szászok egyházkerülete is.

Csepregi Zoltán