Élő víz

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 5. VASÁRNAP – Ézs 43,10–15

Az ókori világ tele volt istenekkel. Minden népnek volt panteonja. Számos uralkodó önmagát is istennek hirdette. Ha győzött a háborúban, azzal magyarázta, hogy erősebb volt a legyőzöttek istenénél. Amikor a babiloniak fogságba hurcolták a meghódított országok népét, templomaikból magukkal vitték az istenszobrokat, és a babiloni főisten, Marduk templomában helyezték el őket mint Marduk szolgáit. Nebukadneccar katonái zavarban lehettek, amikor a jeruzsálemi templom szentélyében semmilyen kézzelfogható „istent” nem találtak. Csak a templom szent edényeit ejthették zsákmányul, hogy aztán Bábel templomában Marduk lábai elé tegyék. Ezzel Izrael Istenét is a legyőzött istenek közé sorolták.

A babiloni fogságban népét vigasztaló II. (Deutero-) Ézsaiás – a szakaszt megelőző részben – arról beszél, hogy Isten maga adta fogságba hűtlenné vált népét. Nem Marduk vett diadalt a Seregek Ura fölött. Az Úr a népével van Babilonban is, de nem mint fogoly. Ő ott is Isten, sőt egyedül ő az Isten, és ezt meg is fogja mutatni, amikor az általa kiszabott hetven esztendő elteltével népét megszabadítja. A szabadítás lesz az a tett, amellyel Isten voltát mindenki előtt nyilvánvalóvá teszi. Addig persze úgy tűnhet, hogy nincs erő égen és földön, amely Babilont fenyegethetné. A fogságot véglegesnek látó és Babilonban egyre jobban berendezkedő zsidóság is hitetlenül hallgatta a szabadulást hirdető prófétát. Pedig emlékezniük kellett volna, hogy Istenük, a Seregek Ura hasonló helyzetben már megmutatta szabadító erejét: népe kedvéért tönkretette az akkori idők vezető nagyhatalmát, Egyiptomot. Megalázta és elpusztította a fáraót, legyőzhetetlen seregével együtt. De a nép megfeledkezett erről. Isten azért engedte újra fogságba hurcolni őket, hogy ismét megmutassa nekik szabadító hatalmát. Amikor megtörténik a szabadítás, akkor a fogságban sorstárs népek is megtudják: ő valódi Isten, nem olyan, mint a bálványok, amelyek nem képesek tisztelőiket megszabadítani. Marduk hívei is Bábel váratlan pusztulásának napján érthetik meg: Izrael Istene, az Úr az egyetlen Isten, aki mellett Marduk csak ócska bálvány, semmi hatalma sincsen.

Deutero-Ézsaiás számára a szabadítás az egyetlen, valódi istenbizonyíték. Tanúságtétele szerint Isten neve Szabadító, azaz Megváltó. Lehetetlen, hogy erről ne Jézus neve jusson az eszünkbe. Isten Jézusban mutatta meg, hogy ő nemcsak a Seregek Ura, hanem mindenek fölött Úr! Vele összeütközve minden hatalom megszégyenül. Még a halál is. Pedig a világ az ő korában is azt tartotta, hogy a halál előtt minden hatalomnak kapitulálnia kell. Mors imperatorról, Halál császárról beszéltek, akinek a földön minden és mindenki alattvalója. Jézus már Jairus leánykájának, a naini özvegy fiának és barátjának, Lázárnak a föltámasztásakor jelét adta, hogy Halál császár uralma rá nem terjed ki. A halálnak kell meghátrálnia, és engednie Jézus parancsának. Őt magát pedig csak akkor ejtheti fogságba, ha önként kiszolgáltatja magát. Halál császár persze a legnagyobb fogásának tartotta, amikor nagypénteken erre sor került. De rá kellett jönnie, hogy ez a veszte. Mert nem számolt azzal, hogy az ember Jézus lényegileg egy a mindenség Istenével, aki Szabadító és Megváltó, aki alászállva a halálba, ott is Istenként nyilvánul meg, ami a halál végét jelenti. A húsvét hajnalán üresnek bizonyult sírból előtörő fény jelzi: nagypénteken a halál halálos sebet kapott. Mi annak vagyunk a tanúi, hogy a halálban bennünket az élő Isten vár, aki Szabadító és Megváltó!

„Ti vagytok a tanúim – így szól az Úr –, és szolgáim, akiket kiválasztottam, hogy megismerjetek, higgyetek bennem, és megértsétek, hogy csak én vagyok” (43,10) – a próféta beszéde a tanítványaitól búcsúzó Jézus szavára rímel: „…tanúim lesztek Jeruzsálemben, egész Júdeában és Samáriában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) Kereszténynek lenni annyi, mint tanúnak lenni! A szabadító és megváltó Isten tanújának!

Deutero-Ézsaiás talán nem tűnt beszámíthatónak, amikor a „legyőzhetetlen” Babilonban a szabadító, megváltó Isten tanújaként szólt, és népét is ilyen tanúságtételre hívta. Sokak előtt talán mi is nevetségesnek bizonyulunk, amikor testünk halandóságát nem titkolva nap mint nap „halálveszélyben” élve a halál bukásáról és az élet diadaláról tanúskodunk, mert a látszat realitásával dacolva teszünk vallást Szabadítónkról és Megváltónkról, aki az egyetlen örök Isten, aki maga az Élet, akihez mérve minden mulandó és ideig való – még a halál is.

Imádkozzunk! Urunk, köszönjük, hogy miközben „életünkben szüntelen / Halál lesi léptünk” (EÉ 499,1), te az örök élet és a feltámadás tanúivá rendelsz bennünket. Add Szentlelkedet, hogy kereszted titka naponta erőt adjon e küldetésben. Ámen.

Véghelyi Antal