Keresztény szemmel

A 20. század második felének kétségkívül az ökumenizmus volt az egyik legerőteljesebb egyházi trendje. Talán azért is, mert egyidejűleg élt „lent” és „fent”. A hívek többségének a vágya találkozott az egyházkormányzat szándékával; a két tendencia kölcsönhatásban volt, feltétlenül erősítette egymást. Felső szinten talán a vatikáni vegyes bizottság volt a legmarkánsabb kifejezője e törekvéseknek. Mivel magyar evangélikus teológus, dr. Hafenscher Károly professzor is dolgozott a testületben, egyaránt közvetlenül értesülhettünk az eredményekről és a korlátokról.

A folyamatban a két legfontosabb esemény – az első teológiai, a második társadalmi vonatkozásban – a megigazulásról szóló tanítást megfogalmazó és a kölcsönös kiátkozást visszavonó augsburgi egyezmény, illetve az Ökumenikus Charta aláírása volt. Ugyanakkor hideg zuhanyként hatott a római Hittani Kongregáció által kiadott, Dominus Iesus kezdetű irat egy része, mely ismét csak a katolikus egyházat ismerte el, a többi keresztény felekezetet legfeljebb közösségként jelölte meg.

Ismételten meg kell jegyezni, hogy természetesen másként valósul meg az ökumenizmus egy vegyes vallású országban, mint ott, ahol egyetlen felekezet a meghatározó (például a katolikusok Lengyelországban). De a vegyes vallási helyzet is mást jelent Németországban, ahol közel azonos számban élnek katolikusok és evangélikusok, illetve nálunk, ahol a jelentős számú protestáns – főként református – mellett a katolikusok vannak többségben. Kelet-Közép-Európában a diktatúra évtizedei, a közös sors – az elnyomatás – is közelítette egymáshoz az egyházakat.

A rendszerváltozást követően azonban érezhetően változott a helyzet. Mégis, ha az ökumenizmus 21. századi esélyeit vizsgáljuk, először magunkba kell néznünk. Mi büszkék vagyunk ökumenikus elkötelezettségünkre; úgy véljük, hogy a hazai ökumenikus mozgalom fejlődése elsősorban egyrészt a nagyobb egyházakon, másrészt a kisegyházakon múlik. Mi nyitottak vagyunk mindkét irányban. Ebben kétségkívül van igazság, jó érveket tudunk felsorakoztatni mellette: például iskoláink tanulóinak és tanárainak felekezeti összetételét. Azonban nyitottságunk mellett ebben objektív tényezők is szerepet játszanak.

Sokkal inkább elgondolkodtató, hogy a református testvéreinkhez fűződő történelmi testvéregyházi viszonyunk – a testvéri szeretet, a jó emberi kapcsolatok ellenére – sokat lazult. Továbbá alig van olyan alkalom – az örvendetesen hagyományossá vált ökumenikus imahét mellett –, amelyen a katolikus testvérekkel lehetne megélni a spirituális együttlétet. Nem térhetünk ki a probléma elől azzal, hogy jó néhány közösség működik az egyházakban, amelyekben eleven az ökumenikus szellem. Hiszen kölcsönösen gazdagodhatunk egymás hite által. A sokszínű katolikus kegyességi gyakorlat érték lehet a számunkra; ugyanakkor frontáttörést jelentene, ha a legnagyobb egyházban is megvalósulna az egyetemes papság eredeti bibliai értelmezése, ha teljes értékű lehetne a laikusok – és persze minden tekintetben a nők szolgálata.

Valójában két élményem indította el ezt a meditációt. Jogos kritikát kaptam egy olvasótól: a protestáns szabadegyetem konferenciájáról írva megjegyeztem, hogy szokás szerint áldozócsütörtök hetében volt. „Egyházi vezetőtől elvárható, hogy a mennybemenetel ünnepéről szóljon” – szólt a bírálat. Kétségtelen, nem mentségem, hogy egyszerűen átvettem az EPMSZ harmincöt éve szokásos szóhasználatát.

A másik kifogás már általában az egyházat érte azért, mert ebben az évben ószövetségi textusok alapján hangzik az igehirdetés. Kétségkívül hat rám az is, hogy az elmúlt vasárnap Jákób tusája alapján kitűnő prédikációt hallottam. Remélem, hogy a rádióban is sokan követték Smidéliusz Gábor Deák téri lelkész igehirdetését. A krízisben lévő emberről, a krízisintervencióról, a segítségről szólt, eljutva a csúcsig, Jákóbtól a mai emberig, akinek az esélye a Jézusba való kapaszkodás: „Nem bocsátlak el, amíg meg nem áldasz engem.” (1Móz 32,27) Egyébként az Ószövetség hihetetlenül gazdag a Krisztusra mutató igehelyek tekintetében is. Úgy vélem, sokan éppenséggel örülnek az ószövetségi igéknek. A kritikus vélekedés beszűkültségünket tükrözi.

Valóban annyira jól állnánk az ökumenikus nyitottság terén? Azt hiszem, először az egyházon belül lenne időszerű megvalósítani az „ökumenizmust”. A Testvéri Szó irat megfogalmazásakor – jól emlékszem – a lelkészek bírálták a diakóniai teológiát, igényelték a teológiai pluralizmust. Azután egy közgyűlésen, már a kilencvenes években, ahol ez szóba került, kialakult az a vélekedés – igen szigorúan –, hogy nincs teológiai pluralizmus, csak a kereszt teológiája az elfogadható. Értem én ezt természetesen, mégis úgy gondolom, félreértés, és beszűküléshez is vezethet. Hiszen a kereszt teológiája kapcsol össze mindnyájunkat, akik Isten megbocsátó szeretetében, a megváltás kegyelmében hiszünk. De ettől még sokféle hangsúlyt kaphat a keresztény élet. Nem egyszerűsíthető le, nem sematizálható. Gondoljunk csak arra, hogy ugyanabban a hitben hány egyesület alakult, működik egyházunkban, sokszínű kegyességgel! Bizony olykor úgy látszik, nem is fogadják el egymást teljes nyitottsággal.

Vagy gondoljunk arra, milyen szenvedélyeket váltott ki az új liturgia bevezetése vagy legutóbb a stóla viselésének a kérdése. Szép, fontos dolog az egyházi hagyomány, az őseink szokásaihoz való ragaszkodás; nemcsak jelképes, hanem valódi tartalmat is jelent a rítus, mégis tisztáznunk kell, mennyiben kötődünk a múlthoz, és mennyiben vagyunk képesek a jövő felé fordulni, a keresztény egységet elsődlegesnek tekinteni.

Nagy élményem volt a közelmúltban, hogy részt vehettem a lelkigondozói szak első államvizsgáján. Világi intézmény, a Semmelweis Egyetem Mentálhigiéné Intézete szervezte ezt a hároméves posztgraduális képzést teológiai végzettségűek számára, a Károli Gáspár Református Egyetemmel és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolával közösen. Ha van az egyházi szolgálatnak ökumenikus területe, a lelkigondozás bizonyosan az. És egyre nagyobb hangsúlyt kap – a kórházlelkészségtől a szociális munkáig, a családsegítéstől az ifjúsági, iskolai lelkészekig. Az igen felkészült hallgatók valamennyi egyházat képviselték. Megértettem: a közös szolgálat – beleértve az erre való készülést is – az ökumené legjobb útja. A cselekvő kereszténység ökumenikus, akárcsak az irgalmas samaritánus volt egykor.

Frenkl Róbert