Keresztutak

Izland, ez a különleges földrajzi adottságokkal megajándékozott szigetország mintegy két héttel ezelőtt először fogadta a Lutheránus Világszövetség (LVSZ) európai tagegyházainak vezetőit. Pedig a 280 ezer főt számláló lakosság 95%-a evangélikus vallású.

A hegyek koszorúzta ország területének négyötöde lakatlan. Sok a magas hőfokú gejzír, amelyek kiváló minőségű fürdők létesítésére adnak lehetőséget. A magas hegyek gleccsereiben tiszta, áttetsző víz fakad, és gyakran vízesésként érkezik a völgyek zubogó folyamaiba. A sziget lakatlan vidékein alig-alig zavarja meg a csendet autóforgalom. A zsúfolt európai városokban benzingőzben élő, autójával naponta közlekedési dugókban araszoló ember számára a tiszta levegő önmagában is felüdülést nyújt.

A népesség 65%-a a fővárosban, Reykjavíkban koncentrálódik. A vidéki lakosság döntő része tanyaszerű szétszórtságban él, egymástól kilométerekre; főként juhtenyésztéssel és lovak tartásával foglalkozik. A sziget lakosságának növekszik a lélekszáma, az átlagos gyermekszám családonként 2,4 (hazánkban 1,2). Izland korábban a dán királyság fennhatósága alatt állt, 1944-ben azonban kikiáltották a köztársaságot, azóta független állam.

Az izlandi evangélikus egyház a dánokkal együtt vette fel a reformáció vallását. Egész történelmükre jellemző a vallás- és lelkiismereti szabadság biztosítása; inkább természeti katasztrófák tizedelték a lakosságot, mint vallásháborúk. Az egyház élén egy püspök és egy segédpüspök áll, 260 lelkész szolgál az evangéliummal. A fővárosban egyetemi szintű teológiai fakultás képezi a lelkészutánpótlást. A gyülekezetekben ünnepi esemény, ha a hatvan-nyolcvan kilométeres körzetből érkező hívek találkozhatnak egymással. Az utóbbi időben több szép új templomot építettek, közülük kiemelkedő építészeti értéket képvisel a fővárosban látható Hallgrimur Petersson-templom.

A mintegy száz lelket számláló kis városkában, Reykholtban megtartott konferencia két főelőadására hívom fel a kedves Olvasó figyelmét. Az egyiket Jaan Kiivit észt érsek tartotta, a másikat dr. Jan Hendriks holland református teológiai professzor.

Kiivit érsek arról szólt, hogy korunk embere az öntörvényűség nyomorúságában szenved, mert a szabadság fogalmát csak önmagára vonatkoztatva értelmezi. Feltette a kérdést, hogy a felvilágosodás nagykorúságot hirdető emberképe nem segítette-e elő e sajátos értelmezést. Nem kellene-e sokkal csendesebben, alázatosabban kérdezni a magunk szabadsága felől Isten előtt, mint ahogyan a posztmodern ember teszi? A nagykorúság azonban a kereszténység szótárában is nagybetűvel szerepel. Ezzel azonban a keresztény teológia nem a szabadság korlátlanságát, hanem a személyes felelősség nagyságát kívánja hangsúlyozni. A változó világ, az új digitális technika, az élet felgyorsult ritmusa, a társadalmilag újonnan megfogalmazott normák a családi és személyes élet területén, az új gazdasági törvényszerűségek sokkal jobban leterhelik az egyházi szolgálatot, mint a társadalom egyéb intézményeit – fejtette ki Jaan Kiivit.

Közben sokak szemében az egyház és az egyháziasság veszendő érték – folytatta gondolatmenetét az érsek. Bár a vallásos irányultság újra felerősödőben van, a hagyományos egyházak merevnek tűnő formái nem vonzzák a kívülállókat. Ugyanakkor hódít a fogyasztói társadalom eszmerendszere. Kiivit egy lengyel szociológust idézett: „Alig szabadultunk ki a politikai fogság börtönéből, máris arra ítélnek minket, hogy hátralevő életünket egy bevásárlóközpontban töltsük?”

A mi feladatunk, hogy élesszük a parazsat a tűzhelyben, és tápláljuk a lángot. Sokan nehezen találnak oda az evangélium tűzhelyéhez, ezért a parázsnak izzania kell, a lángot magasra kell emelni, hogy lássák az emberek. Egyszerre kell útmutató fényt gyújtanunk a posztmodern világ útvesztőiben, és meghitt közösséget, melegséget kínálnunk a szeretet nélküli fagyos világban. Ez gyógyíthatja a beteg személyiséget, a lábadozó társadalmat, és kínálhat üdvösséget, boldogságot minden embernek. Ebben kell megtalálni küldetésünk szépségét és vonzó tartalmát. Így válhatunk a világban a dialógus folyamatában „ellentételező hatalommá” (counterpower) – zárta előadását az észt egyházi vezető.

Hendriks professzor kettős minőségben volt jelen: úgy is, mint az újonnan létrehozott egyesült holland protestáns egyház képviselője, amely kérte a felvételét a Lutheránus Világszövetség tagjai közé, és úgy is, mint témafelvezető előadó. Végig nagy figyelemmel hallgatott előadásában az egyház lényegét három szóban jelölte meg: misztika, közösség és diakónia. Közösség Krisztussal, közösség egymással és a szegények felkarolása.

A Krisztussal való közösség szegények nélkül csak üres spiritualitás, az Úr hiábavaló keresése. A diakónia Krisztus – misztika – nélkül csak emberszeretet. A közösség Krisztus és a szegények felkarolása nélkül csak kapcsolat, de nem igazi felelős közösség. Az egyháznak ezért kapcsolatban kell lennie a mindennapok gondjaival, komolyan kell vennie az embereket, és komolyan kell vennie azt, ami az egyházat egyházzá teszi: az evangélium középpontját, növekedést adó magját, Krisztust – mondotta a teológus.

Mindezt ma az előadó a vendéglátó egyház (gastfreundliche Kirche) fogalmával és kiteljesedésével látja legjobban megvalósíthatónak, miután a misszionáló egyház képe leterhel, és az evangélizációs egyház fogalma sokak szemében beszűkültnek látszik. A Jézus által sokszor használt kép, az ünnepi vacsora a hívásnak és a megajándékozás szándékának együttesét foglalja magában. Ebben az eseménysorozatban egyszerre fontossá válik a vendég, a vendéglátó és maga a meghívó Isten. El kell gondolkoznunk azon, hogy lelkészeinket és híveinket nem jellemzi-e sokszor az újonnan érkezőkkel szembeni hűvös tartózkodás vagy a távolságtartás? Az is különös, hogy több gyülekezetünkben éppen a szeretetvendégségek néptelenedtek el.

A konferencia végül üzenettel fordult az egyházak képviselőihez, amelyben megbízatásuk hűséges betöltésére, új utak keresésére biztatta őket a misztika, a közösség (koinónia) építése és a diakónia gyakorlása jegyében.

Az előadásokat nemcsak nyilvános vita, hanem csoportos beszélgetés is követte, amelyen az egyes egyházi vezetők megoszthatták gondjaikat a többiekkel, tanácsot kaphattak tőlük, és velük közösen gyakorolhatták az imádság közösségét.

A hófedte csúcsok és a jeges gleccserek országa a meleg vizű gejzírek világa is. A magas hegyek ormán fázni lehet, mint megannyi gyülekezetünk hűvös légkörében. A földből feltörő meleg víz legyen a szimbóluma a terhet hordozó közösségeknek, az egymás jókedvéért felelősséggel tartozó, Krisztussal való összetartozásnak. Ezt élhettük át Izlandon, e távoli szigetország egyedülálló légkörében.

D. Szebik Imre