Gyermekvár

A Gyermekvár mostani sorozatának utolsó részéhez érkeztünk. Jóna, a képzeletbeli kisfiú és barátja, Simon kalandjai egyelőre véget érnek. Köszönjük Füller Tímea segítségét, aki a történeteket megírta. A mostani alkalommal is találtok egy rejtvényt a történet végén. A megfejtését küldjétek el a szerkesztőség címére (Evangélikus Élet szerkesztősége, 1085 Budapest, Üllői út 24.). A borítékra írjátok rá: Gyermekvár. Két hét múlva közzétesszük annak a három szerencsés megfejtőnek a nevét, akik a sorsoláson értékes könyv- és játékcsomagot nyernek. Ne feledjétek: a szünidőben is lesz kéthetente Gyermekvár, amelyben újabb, rejtvényekkel összekötött bibliai történetekkel ismerkedhettek meg!

Amikor apukámmal hazaértünk, nagyon sokáig beszélgettünk. Anyukám, aki igyekszik engem mindig időben ágyba küldeni, most megengedte, hogy én is ott legyek köztük.

Amikor reggel felébredtem, nagyon féltem, hogy kiderül: csak álmodtam az egészet. De igencsak megörültem, amikor láttam, hogy apukám még mindig ott van velünk. Boldog voltam, hogy együtt van a családunk, ám akkor még jobb kedvem lett, amikor megtudtam, hogy a közelgő pászkaünnepre a szüleimmel felmegyünk Jeruzsálembe. Ó, én még soha nem voltam ilyen messze! Biztosan nagyon izgalmas lesz az utazás, a templom gyönyörű, és csupa érdekes dolog fog velünk történni! Át is szaladtam, hogy elújságoljam a hírt Simonnak. De meglepett a cimbora: közölte, hogy az ő családja is éppen most döntötte el, hogy a fővárosba megy az ünnepre. Ez még jobb! Hiszen akkor együtt fogok utazni a legkedvesebb barátommal!

Alig vártam, hogy eljöjjön a nagy nap. Az indulás reggelén lázas izgalommal ugrottam ki az ágyból. Még sötét volt, amikor nekivágtunk, és bizony nagyon sokáig tartott az út. Mi, gyerekek egy kis csapatba verődve együtt talpaltunk. Bámészkodtunk, hallgattuk a felnőttek zarándokénekeit, meg kavicsokat gyűjtöttünk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én nagyon szeretem a kövecskéket. Különösen a szép fényeseket, a különös színűeket meg a marokba simulókat. Ha víz partjára értünk, mindig fölszedegettem és a zsebembe gyűjtöttem pár csillogó kavicsot. Volt úgy is, hogy a vízen kacsáztattuk őket. Büszke voltam, mert mindig az enyém ugrott a legtöbbet!

Mire megpillantottuk Jeruzsálem aranyos kupoláit, már sötétedett. Fáradtak voltunk. Jó volt megpihenni, szinte elringatott bennünket az ágy. Másnap viszont korán felébredtünk a nagyváros zajára. Mennyi ember nyüzsgött az utcákon! Tarkabarka tömeg hullámzott a templom felé, és innen is, onnan is kihallottuk a beszélgetésekből, hogy Jézus is itt van Jeruzsálemben. Nagyon örültem, hogy majd újra láthatom, és az is jó volt, hogy amikor a szüleimmel elindultunk, szinte belebotlottunk az őt ünneplő sokaságba.

Jézust én eddig még csak gyalog láttam, ezért nagyon meglepett, hogy most szamárháton vonul végig az utcán. Az is furcsa volt, hogy az emberek hangosan ünnepelték. Sokan pálmaágakat lengettek, és néhányan még a felsőruhájukat is eléterítették. Én csodálkozva figyeltem. Tényleg csodatévő tanító – gondoltam–, de vajon érdemel-e ekkora tiszteletet?

Egyszerre goromba hang harsant fel a tömegből:

– Hallgattasd el ezt a csőcseléket, Jézus, mert rendbontásuk zavarja városunk békéjét! – dörögte szigorúan egy díszes ruhába öltözött, tekintélyes külsejű rabbi.

Bennem is bizonytalan érzések kavarogtak. Vajon kinek van igaza? A Jézust ünneplő embereknek vagy ennek az idős tanítónak?

Jézus egy pillanatnyi csönd után felelt:

– Fölösleges aggódnod a város békéje miatt, rabbi – mondta. – Ez a nap most a megdicsőülés napja. Ha ezek az emberek elhallgatnak, hát a kövek fognak kiáltani, mert Isten ezekből a kövekből is tud magának fiakat alkotni, ha az övéi nem dicsérik őt.

A rabbi elvörösödött, az emberek éljeneztek, mi pedig továbbhaladtunk a templomhoz vezető úton. A zsebemben csörögtek a kavicsok, és hirtelen nagyon nyomni kezdtek. Kivettem őket, forgattam a tenyeremben. Én még sose dicsértem Istent. Pedig mennyi csodát és jelet láthattam: Simon nagymamája meggyógyult, a vámszedő Máté bácsi élete megváltozott, Judit feltámadt, és egészségesen visszakaptuk édesapámat. Láttam, hogyan szaporította meg Jézus a kenyeret és a halat, megtapasztaltam, hogy megbocsátott nekem. Én mégsem adtam neki igazán a szívemet. Ott akkor nagyon elszégyelltem magam. Keményebb voltam én eddig, mint ezek a kövek! A szemem elhomályosult a könnyektől, a kavicsokat a földre ejtettem. Éreztem, tudtam, hogy Jézus az én életemnek is Ura szeretne lenni.

– Hozsánna a magasságban! Áldott, aki az Úr nevében jön! – kiáltották az emberek körülöttem. Én meg összeszorult torokkal csak azt suttogtam:

– Köszönöm, Jézus, hogy nem kell tovább olyan keményszívűnek lennem, mint a kő, hanem téged áldó tanítványod lehetek.

Halkan mondtam, de tudom, hogy hallotta. Azóta az övé vagyok.

**7. A kavicsokon lépegetve olvasd össze a mondatot, és megtudod, mi az a cselekedet, amit Jóna elhatározott.