Keresztény szemmel

A fa és a levelei, a nő és az ő kézitáskája elválaszthatatlanul összetartoznak. Mindig mondják, és bizony igaz is. Az enyém például kész kincsestár. Valóságos kis túlélőcsomag. Mivel gyakran vagyok együtt gyerekekkel, mindig található benne vagy három szívószálas gyümölcslé meg néhány kis nápolyi szelet. Úgy fél tucat zsebkendő mindenféle hirtelen jött gondok megoldására. És persze egy csomag színes ceruza, csinos, tarka tollak, meg néhány szép kis notesz, ha esetleg szükség lenne rá. Icipici sminkes dobozka, tartalék gyógyszer, illatszer-utánpótlás, ha nem érnék haza időben. Igazolványok, címek, telefonszámok, egy-két nagyon fontos és kedves levél, mert azokra biztató ránézni, amikor valami baj ér. Kiskanál a váratlan joghurtevésekhez. És persze telefon, mentolos cukor, szemüvegtisztító rongyocska meg hajgumik, hajcsatok – érthető okokból. Ja és még lufik, színezők, matricák. Valamire való hitoktató ez utóbbiak nélkül egy lépést sem tehet.

Szóval mindennek világos célja és rendeltetése van az én táskámban, a vak is láthatja. Csak a férjem csóválgatja a fejét értetlenül. Ő egy irattartóval útnak mer indulni. Még a városba is! Micsoda képtelenség!

Noszogatására néha átnézem kis oldaltáskám tartalmát; általában akkor, ha éppen dühös vagyok rá valamiért. Hadd lássa, milyen gondos, rendes nővel volt képes veszekedni. Szépen kiszedegetek sorban mindent, aztán komótosan visszarakodok sorban mindent. Egy-két többéves számlán kívül sose kerül ki egyéb. A ceruzákat viszont ilyenkor szoktam kihegyezni, erre jó csupán az egész ceremónia.

Meg persze a nagy felfedezések miatt. Hogy megörülök, amikor végre váratlanul rábukkanok az egyik kis rekesz aljába szorulva a három hónapja a ciklámenszínű kabátomhoz vett cipzárra! Igaz, közben elmúlt az ősz, de lesz jövőre is, és addigra most már rendbe tudom hozatni. Ezt a matricát meg a keresztlányunk szülinapjára szántam, rajong az ilyesmiért. Örült volna, csak elfelejtettem, hova is tettem el. Na de sebaj, jó lesz a névnapjára, addig sincs már több hátra négy hónapnál…

Szóval lelkesen pakolászok ki meg be, és semmi nem változik. Mostanában azonban erősen elfeledkeztem a szegény kis válltáskáról. Valahogy annyi más feladat volt. Futni ide-oda, csak tolódott a rendezkedés ideje szépecskén. Aztán egy nap „végre” összerúgtuk a port a férjemmel. Ő jól megmondta, én jól megmondtam, utána meg mindketten duzzogtunk egy sort, ahogy illik. Dühös voltam rá, tomboltak bennem a nagy energiák. Kicsit takarítottam mérgemben, de még utána is rengeteg feszültség volt bennem. Kétségbeesetten néztem körül. Mihez kezdjek itt most már? Úgy terveztük, együtt dolgozunk ma délelőtt. Ki kéne békülni, morfondíroztam. De hol lehet már Karcsi? Ilyenkorra régen itt szokott sündörögni, és akkor lehet kegyesen megbocsátani neki. Miért nem jön már? Persze, biztos azt hiszi, majd én somfordálok utána. Hát nem! Ő volt undok. Khm.

Keménykedek, de csak amolyan félig se komolyan. Már majdnem elindulok megnézni, hogy mit csinál, aztán valahogy mégse. Egy pillanatig tétovázok a mosogató meg a válltáska között, és már kész is bennem a kellő mennyiségű lendület egy alapos rendrakáshoz. Lelkesen látok neki, még dudorászom is, csak hadd hallja az a veszekedős fráter, milyen jól megvagyok egyedül is! A veszekedős fráter azonban rám se hederít, a saját aktatáskájával van elfoglalva. Titokban meglesem az ajtórésen át: éppen kifelé rakodik. Csak úgy potyognak a kották körülötte, még csak felém se sandít. Na, sebaj.

De azért picit elszontyolodom. Mikor jön már? Sóhajtozom egy kicsit, nagyon sajnálom magam, fájdogál a szívem. Hát akkor lássunk munkához legalább. Szedegetem ki a holmimat, nyitogatom a zsebecskéket sorban, megy minden a szokásnak megfelelően. Aztán egyszer csak elém tárul a rémség.

Nem akarattal sikítok, csak úgy jön, élesen, hátborzongatóan, mert a táskám zsebében, – ó borzalom – egy szikkadt, rusnya farkincát pillantok meg. Uram, irgalmazz! Sose irtóztam semmi mástól: kígyó, béka, pók – mind jöhet, csak az egér ne lenne! Még az élő se, de az legalább maga is fél, és jobb esetben kereket old, mire felocsúdom első rémületemből. De a döglött egér az maga az iszonyat! Az én táskámban, az én kedves kicsi táskámban! A gyerekek ivóleve mellett! A csinos kis noteszek, hetyke tarka tollak társaságában! Azt hiszem, a helyemben bárki sikított volna. Minimum. Ekkora förtelmet hallania kell a kerek világnak!

Egészen az irodáig eljutott a hangom, a veszekedős fráter is meghallotta. Meg is jelent rögtön az ajtóban, arcán valami kaján vigyorral. „Na, mi történt?” – villantotta elő mosolyát érthetetlen derűvel. Csak mutattam undorodva, eltorzult képpel. Jó messzire tartottam magamtól a táskát, hátha mégis meggondolja magát az az egér, és valahogy ki talál ugrani. Karcsi a táska fölé hajol. Kíváncsian meregeti a szemét, aztán elhúzta az orrát: „Pfuj, mi ez, döglött egér? Honnan vetted?” „Nem tudom” – nyöszörgöm remegő hangon. (Honnan vettem, honnan vettem? Micsoda hülye kérdés?!) Aztán reménykedve pislogok rá: „Kiszeded?” Grimaszol. Fintorog. Joggal. Az elhullott rágcsálók eltakarítása neki se tartozik a legtitkosabb vágyai közé. Kihívóan mér végig. Pimaszul. (Hol az együttérzés a földön?) „Vedd ki te!” – veri fel mélázó lelkemet. Egek, ez nem akarja!

És tényleg nem. Kérlelhetetlenül felém tolja a táskát, amelyben ott lapul a szörnyeteg. Se mosoly, se semmi. Már indul is az iroda felé nagy nyugalommal. Jaj nekem!

A nyakába csimpaszkodom, hogy visszatartsam. A táskát ott lóbálom a hátam mögött (még jó, hogy ilyen hosszú fülei vannak, legalább messzebb van a förtelem…). „Na, kérlek szépen…” – hízelkedem félrebillentett fejjel. Ódzkodik a dologtól erősen. Az orrát dörzsölgeti. Semmi kedve a lovagi szolgálathoz. Rémülten futkároznak a gondolataim. Megoldás után kutatok. (És ha kiönteném a földre az egész zsebet? Az se jó, akkor meg onnan kell fölszedni. A sok szép holmit már így is dobhatom a szemétbe, én nem őrzöm egy döglött egérnek egyetlen szomszédját se.)

Nincs más hátra, könyörgőre fogom. Sokáig kéreti magát, elmondatja velem dicséreteim egész repertoárját. Virgoncan udvarolok neki persze, a tét nem csekély. Hátha megúszom valahogy a rusnya féreg érintését. Ő meg, a nagy Ő, kiélvezi szorult helyzetem minden percét. Egy idő után látszik már rajta, hogy beadja majd a derekát. Majd. Valamikor.

Nehezen enged. Végül mindent elvállalok már, bocsánatkérést, meg azt, hogy én voltam a hibás az előbbi veszekedésért, bevallom minden vétkem, és az ágyazás is az enyém cserébe, ha megkönyörül rajtam. „Na jó” – nyögi ki végül nagy kegyesen. Fintorogva, sóhajtozva belenyúl a táskámba, és kiránt egy összeaszott sárgarépát. Egy sárgarépát!!! Hát ez meg hogy a fenébe kerülhetett bele? „Biztos kicsusszant a zacskóból a múltkor, amikor elfelejtettem szatyrot vinni a boltba, és ebbe pakoltam” – mélázok. „Tessék” – néz rám jelentőségteljesen. Meglóbálja az orrom előtt. „Mehetsz ágyazni” – teszi még hozzá. Gyanúsan virgonc. Aztán nem is bírja tovább, elneveti magát. Egek, ez tudta! Tudta! Ez végig tudta! A gyalázatos! Először a sapkám akad a kezembe, azt vágom hozzá. „Ronda disznó!” – visítom. Már éppen összevesznék vele újra, amikor eszembe villan a kérdés: ő, aki sose matat, akit mélységesen fáraszt a táskámban lévő számtalan zseb és labirintus, honnan tudhatta, hogy a förtelmes farkinca végén nem egy döglött egér himbálódzik? És rádöbbenek: ő tette bele. A gyalázatos, a galád, a számító! A…

Hogy vágyhatott rá, hogy végre egyszer én béküljek ki vele…!

Füller Tímea