Liturgikus sarok

Istentisztelet és … 8.

Az elmúlt héten általában vizsgáltuk meg az istentisztelet és a nyilvánosság viszonyát. Most egy különleges területet helyezünk homloktérbe: a televíziós istentiszteletet. Valószínűleg semmilyen agenda nem ismer ilyen formát, ami jó is, hiszen nem szükséges saját liturgiát előírni egy-egy ilyen alkalomra. A közvetítésbe bekapcsolódó nézők alighanem éppen azt látják szívesen, ami amúgy is zajlik egy templomban. A gyülekezet és az istentiszteletet előkészítők részéről mégis bizonyos rugalmasságot igényel egy-egy ilyen alkalom.

Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk, érdemes végiggondolni azt, hogy egy televíziós vagy rádiós közvetítést több tízezren, adott esetben több százezren követnek figyelemmel, vagyis nagyságrendekkel többen, mint ahányan az ország evangélikus templomaiban együttvéve vannak. Magyarországon még kevés felmérés foglalkozott azzal, hogy egy-egy ilyen közvetítést pontosan kik néznek-hallgatnak. Kérdés, hogy beszélhetünk-e „médiagyülekezetről”, vagyis hogy a közönség közösséggé válik-e. Ez az írás nem törekedhet átfogó elemzésre, csupán néhány gyakorlati szempontra próbálja felhívni a figyelmet.

A televíziós istentiszteletekkel kapcsolatos tapasztalatok birtokában egy kettős tételt merek megfogalmazni. A gyülekezet és a médium két ellenérdekelt fél. A gyülekezet és a médium két egymásra utalt fél.

Miért „ellenérdekelt” a kettő? A gyülekezet – bármennyire is törekszik a missziói nyitottságra – viszonylag zárt közösséget alkot. Ezt óhatatlanul megzavarja egy közvetítés, hiszen a televízió munkatársainak a személyében idegenek jelennek meg a templomban, munkájukon keresztül pedig teljesen kívülállók is bekapcsolódnak az alkalomba. A gyülekezetben fontos az állandóság, akár a liturgiában, akár a helyi szokásokban (reménység szerint kevésbé a prédikációban), egy közvetítéssel viszont változtatások járhatnak együtt. Lehet, hogy az énekkar nem a megszokott helyén kénytelen énekelni, mert a karzatot esetleg nem tudják jól megvilágítani. Kívánatos több szolgálót bevonni – például az igeolvasásba vagy az imádkozásba. Talán egy-egy formailag is igényes televíziós istentisztelet példája bátoríthatja a gyülekezeteket arra, hogy aztán a hagyományos alkalmakat is minél több szolgáló bevonásával tartsák.

A templom szakrális hely, a média világa viszont alapvetően profán. Elsősorban az egyházi szerkesztő feladata annak biztosítása, hogy ne a gyülekezet profanizálódjon, hanem – legalább arra az egy órára – a média szakralizálódjon. Ezért is fontos a jó tartalmi és technikai előkészítés mellett az előzetes tájékoztatás. A szerkesztő a televízió munkatársait is fel kell, hogy készítse a viselkedéssel és az öltözködéssel kapcsolatos elvárásokra, ám bizonyos kérdésekben a gyülekezet rugalmasságát is kérnie kell.

Nem szabad elfelejteni, hogy a hit hallásból van, ennek nyomán mi elsősorban az ige egyháza vagyunk – ugyanakkor a televízió képes műfaj. Nem öncélú látványosságra kell törekedni, ám gondolni kell arra, hogy minél több minden megjeleníthető legyen.

A gyülekezet zöme egy bizonyos felekezethez tartozik, a média által közvetített alkalmak viszont kifejezetten ökumenikusak. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy önazonosságunkat, ősi hagyományainkat feladjuk, ám tudatosítani kell, hogy többségükben nem evangélikusok néznek és hallgatnak, vagyis célszerű lehet bizonyos elemek elmagyarázása, közérthetővé tétele. Egy ilyen bemutatkozás – amely persze alapjában véve Jézus bemutatása – hihetetlenül nagy missziói esélyt jelent!

Mindezek nyomán hangsúlyozhatjuk a kettős tétel második részét: a gyülekezet és a médium két egymásra utalt fél. A közös küldetés talán ebben a jézusi mondatban foglalható össze: „…amit fülbe súgva hallotok, azt a háztetőkről hirdessétek.” (Mt 10,27) Jézus természetesen nem a parabolaantennákra utalt, ám érdemes belegondolni abba, hogy a templomi istentisztelet hatókörzete mennyire megnövekedhet a mai technika segítségével. Ha mindkét fél komolyan veszi a hivatását, és valóban minőségi munkát akar végezni, akkor szép eredmények születhetnek. Hiszen egy televíziós vagy rádiós közvetítés során mind az egyház, mind a média munkatársai szolgálatot végeznek. Sőt közszolgálatot! Ezért meg kell becsülni egymás munkáját, és törekedni kell arra, hogy ennek az összefogásnak az eredményeképpen olyanokhoz is eljusson az evangélium, akik másként talán nem hallanak róla. Így lehet a nyilvánosság, a televíziós vagy rádiós nyilvánosság is a misszió és az evangélizáció eszköze.

Fabiny Tamás