Keresztény szemmel

Olykor érdekes megvizsgálni egy-egy lapszámot abból a szempontból, hogy hányszor fordul elő benne hasonló gondolat. Szinte kínálkozott erre a vizsgálatra az Evangélikus Élet legutóbbi (26.) száma, olyan erővel sugárzott sok írásból a keresztény egység igénye. „Napjainkban különösen is fontos lenne, ha nemcsak ökumenikus értelemben, de evangélikus egyházunkon belül is megvalósulhatna a sokféleség egysége, azaz a megbékélés és a másik elfogadása” – hangzott el dr. Fabiny Tamás igehirdetésében az EHE évzáróján. „A tarkaság egy élő egyház számára az egység záloga” – idézte Szabó Lajos rektor Margot Kässmann hannoveri püspököt. Magam ezt írtam Ökumenikus esélyek című cikkemben: „Azt hiszem, először az egyházon belül lenne időszerű megvalósítani az »ökumenizmust«.”

Úgy vélem, nem szükséges bizonyítani, hogy egymástól függetlenül fogalmazódott meg többekben ugyanaz a gondolat. Néhány további cikknek a címét is elég idézni – Evangélikus lelkészavatás Komló katolikus templomában; A református– evangélikus lelkészkonferencia margójára; Katolikus–protestáns csúcstalálkozó a Vatikánban – ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen: a keresztény egység nem néhány ember tiszteletre méltó törekvése, hanem meghatározó erejű, természetes igény – együtt a másik erős trenddel, az egyetemes papság érvényesülésével (a legutóbbi lapszám 6–7. oldala, rajta lelkészi és nem lelkészi életpályákkal, ezt a főcímet viselte).

Mindez – nem hangsúlyozható eléggé – nem mond ellent a magas színvonalú lelkészképzésnek, sőt még inkább kiemeli szükségességét. A tudós teológusok, a művelt lelkészek jelentik a garanciát arra, hogy a keresztény egységben a különböző felekezetek, kegyességi irányzatok értékei ötvöződjenek, hogy ki-ki – megőrizve a saját identitását – vállalja a másikkal való közösséget Krisztusban.

Az elmúlt két évtizedben majdnem minden évnyitón és évzárón ott voltam az Evangélikus Teológiai Akadémián, majd új nevén az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Nem tudnám ezt egyetlen tényezővel indokolni; talán a kettős kötődés – az egyházhoz és felsőoktatáshoz – a leginkább racionális magyarázat. Az esemény minden mozzanata – az igehirdetéstől a diplomaosztásig – élményt nyújt. Legutóbb sajnos nem tudtam jelen lenni, amit különösen fájlaltam, mert nem gratulálhattam személyesen az arany-, gyémánt- és vasdiplomásoknak.

Persze talán jobb is. Túl sok az emlék. Hiszen az aranydiplomások már majdnem az én nemzedékem. Mindegyikükkel számos egykori konferencia, éjszakába nyúló beszélgetés, későbbi történet kapcsol össze. Meg tudnám írni az évfolyam aranykönyvét, kezdve azon az örömön, hogy Asbóth Laci az egyházi utat választotta, és befejezve azzal a még mindig friss emlékkel, hogy milyen volt az együtt munkálkodás a Testvéri Szó közösség tagjaiból és a hivatalos egyház képviselőiből álló közös bizottságban, és persze hogy mi okozta a nézetkülönbséget a hajthatatlan Ittzés Gáborral. De nem megy ez, szétfeszíti az írást. No meg emlékezés közben előtörnek a könnyek, amiért a gyerekkori barát, Szépfalusi István, a „bécsi pap” időnek előtte eltávozott, nem érte meg az aranydiplomát…

Tisztelegjünk inkább a vasdiplomások előtt. Balikó Zoltán az evangélizátoroknak ahhoz az egyházias vonulatához tartozott, amelynek az igehirdetésein, előadásain a mi nemzedékünk, a negyvenes-ötvenes évek ifjúsága felnőtt. Most mégis egy olyan igehirdetését említem, amelyen nem voltam jelen, de a történet bejárta az akkori egyházat. Zoltán bácsi Diósgyőr-Vasgyárban volt lelkész. Köztudott volt, hogy akkortájt civil nyomozók is látogatták az istentiszteletet, és bizony lett következménye, ha a lelkész nekik nem tetszően prédikált. Ezen az alkalmon a gyülekezet dermedten figyelt fel egy bőrkabátos, csizmás ismeretlenre. A lelkész – szokása szerint – nem élt öncenzúrával. Mi lesz ebből? A búcsúzáskor a templomajtóban az idegen döngő léptekkel közeledett a paphoz – többen rémülten elfordultak… Ám az ismeretlen így fordult oda Zoli bácsihoz, sztentori hangon harsogva: „Isten éltesse, nagytiszteletű úr! Régen hallottam ilyen igaz beszédet, most helyeztek ide a gyárba, magam is református papgyerek vagyok.” Persze nem volt mindig minden ilyen szép. Ezért is kellett Zoltán bácsinak az ország másik részébe, Pécsre mennie, és ott folytatnia áldott szolgálatát.

Görög Tibor azon lelkészek közé tartozik, akik – Tordastól Kecskeméten, Óbudán át a börtönbeli legutóbbi alkalomig – mindig foglalkoztattak. Az én emlékeim 1952-ig nyúlnak vissza, amikor a Deák téri ifjúság háromnapos konferenciáján reggeli áhítatával ő adta meg az alaphangot. Talán 1983-as találkozásunk volt a legsajátosabb; jellemzi a nyolcvanas évek egyházi életét. Az adventi sorozat egyik alkalmára hívott igehirdetésre az akkor óbudai lelkészként szolgáló Görög Tibor. „Neked, remélem, nem lehet ebből bajod” – utalt finom mosollyal arra, hogy akkor már szabadabb volt a társadalom –, remélem, hogy nem kell magyarázkodnom a Duna túlsó partján regnáló fő püspöknek.” Óbuda ugyebár az Északi Egyházkerületbe tartozik, Káldy Zoltán, az elnök-püspök pedig a déliben uralkodott…

És a legrégebbi emlék, talán 1950-ből vagy ’51-ből. Még középiskolásként Gyenesdiáson, egy ifjúsági konferencián voltam bibliakör-vezető. Köröm tagja volt többek között Baranyi Ferenc, a későbbi neves költő, illetve Cserháti Pál. Ő volt a teológusprofesszor Sándor és az iskolaigazgató Hanna testvére, az Evangélikus Egészségügyi Centrumot előkészítő Péter édesapja; jelentős gazdasági vezető lett belőle. Sajnos már ő is eltávozott közülünk. A szolgálók szokás szerint imaközösséggel kezdték a napot. Ezen az alkalmon ismertük meg Nagy Gyulát, aki ekkor érkezett az aznap délelőtti előadás megtartására. Ha jól emlékszem, úgy mutatták be, hogy Győrött vallástanár; röviddel ezután választották meg professzornak. Ma is emlékszem az imádságára. Többségünk fiatal, hozzám hasonló korú emberke volt. Megrendített bennünket az imádság személyessége, őszintesége, mélysége. Elfogadott minket, együtt vihettük kételyeinket, bűneinket, reményeinket Isten elé.

És ha már az emlékezésnél tartunk: most volt az évfordulója egy jelentős sportsikernek, amelyhez sajátos személyes egyházi emlék fűz. Negyven éve, 1965-ben nyerte meg az akkori Ferencváros csodálatos csapata – Albert, Rákosi, dr. Fenyvesi és a többiek – a Vásárvárosok Kupáját, a mai UEFA-kupa elődjét. A döntőben a Juventust győzték le, de ahhoz, hogy oda eljussanak, a Manchester United állta útjukat. Igen, akkor még a magyar futballisták is ezen a szinten játszottak…

Ha jól emlékszem, anyagi támogatást vittem Szépfalusi István megbízásából Hévízgyörkre Dóka Zoltánékhoz. Úgy alakult, hogy együtt jöttünk vissza Zoltánnal a fővárosba. Már nem tudom, melyikünk ötlete volt, hogy menjünk ki az FTC–Manchester United meccsre. Kevesen tudják, hogy Dóka Zoltán kiváló sporttehetséggel is meg volt áldva, élvonalbeli labdarúgó is lehetett volna. Másként alakult. De szerette a focit. Együtt lelkendeztünk Karába csodagólján, a Fradi 2:1-es győzelmén.

Ha a most pályakezdő lelkészek megkérdeznék, hogy mit tartok a legfontosabbnak az arany-, a gyémánt- és a vasdiplomások örökségéből, az első helyen az egyéniséget említeném. A tehetséget, a teljesítményt, amelytől sajátos értékké vált egységük. Mert nagyon is különbözőek voltak, de ugyanazt az utat járták, ugyanazt az ügyet szolgálták. Teljes életet éltek, amelyben a lelki kultúra mellett a szellemi és a testkultúra, a sport is helyet kaphatott. Ezzel a nyitottsággal tehettek eleget – példát adva a mának – küldetésüknek.

Frenkl Róbert