A közelmúlt krónikája

Meg kell hagyni: szokatlan volt. Rasztafrizurás rocker srác a megváltó Jézusról énekelt. Sokszoknyás néniknek és idős bácsiknak. Szügyben, a NEKEM feszten.

A nógrádi evangélikus kertmissziós fesztivál szokatlan volt mindenkinek. Ifjúsági istentiszteleteken szólt már gitár és dob, de ilyen „töménységű” egyházi könnyűzenét még senki sem zúdított a szügyi testvérekre. És a reakció is szokatlan volt. Azt természetesnek vesszük, hogy a fiataloknak tetszik egy ilyen alkalom. Viszont a nyolcvan-egynéhány éves Pali bácsi szerint sem lehet mindig csak a „régi dolgokat” folytatni; a fiataloknak ez kell, és mivel ők a jövő gyülekezete, hát alkalmazkodni kell az ő igényeikhez, ízlésükhöz is. Sőt hogy tovább menjek, azt kellett látnom, hogy az idősebb generáció „kemény magja” lelkesen végigülte a különböző stílusú koncerteket (bár Anci néni bevallotta, hogy őt inkább a szöveg kötötte le, de nem a forma a lényeg, hanem a tartalom). Szerintem egyébként óriási dolog, hogy ezek a tizenéves fiatalok itt szolgáltak, miközben ez a fajta bizonyságtétel az osztálytársaik, a környezetük szemében talán „tök ciki”!

A zenéléssel még nem merült ki a NEKEM feszt könnyedebb része, hiszen volt izraeli úti beszámoló, kézműveskedés, történelmi íjászat, és este még a Luther című filmet is megnéztük. Aki pedig „komolyságra” vágyott, az is megtalálta, amit keresett: a nap folyamán kétszer hallottunk igehirdetést.

A fesztivál – az elnevezése alapján – a következő mottót kapta: Nekem szól az Úr, nekem kell felelnem. Van, aki keresi az Urat, máshoz ő maga megy el, de a találkozás után személy szerint mindenkire rábízza a feladatot, hogy menjen és cselekedjen.

Nem kell nagy dolgokra gondolni, elég a saját környezetünkben teljesíteni ezt a küldetést. Első lépésben talán csak annyit, hogy néhány embert hívjunk el a következő NEKEM fesztre. Mert ugye lesz következő, Tiszi bácsi…?!

Cs. M.