Keresztutak

Immár egy évszázada annak, hogy itt áll városunkban „Arad gyöngyszeme”, vagy ahogyan a köznyelv nevezi: a vörös templom. Vörös téglákból kirakott fala meghatározza a város arculatát, és nemcsak esztétikai élményt nyújt a szemlélőnek, hanem a lelkek, a hívők otthona; azoké, akik Isten és embertársaik közelében kívánnak lenni. Sokan elszakadtak tőle, de sokan visszatértek ide távoli vidékekről is, mondván: „Jó nekünk itt lenni…”

Tűnődtem azon, hogy száz év sok-e, vagy kevés; tekintetem ismét körbejárt a már jól ismert templombelsőn. Ismét fel kellett fedeznem a festett üvegablakokat, az orgonát, az oltárt, a szószéket… Körülnéztem, és láttam, hogy emberek, ismerősök sietnek be; a padsorok megteltek, alig maradt szabadon ülőhely. A karzatról is kíváncsi tekintetek szelték keresztül-kasul a templomot, és gyönyörködtek páratlan szépségében.

Tovább tűnődtem a százéves évfordulón, amely nyilván nem elhanyagolható, de ahogy végignéztem az ismerős arcokon, rájöttem, mennyire jó és fontos, hogy most együtt ünnepelünk. Együtt: magyarok, románok, németek, hollandok, szlovákok, zsidók; közéleti személyiségek, politikusok, egyházi személyek, méltóságok és világiak; katolikusok, protestánsok, ortodoxok.

Mindaz, ami ez alatt a száz év alatt történt az emberiséggel, kétségtelenül rányomta a bélyegét az egyes emberekre, és utórezgéseit sajnos még ma is gyakran érezzük. De itt és most a templom falain belül együtt vagyunk, együtt imádkozhatunk, és együtt dicsérhetjük Istent azokért a csodákért, amelyek által újra és újra megmutatja nekünk kegyelmét.

Soli Deo gloria! – talán ez lehetne a kicsengése centenáriumi ünnepségünknek, ahogyan Adorjáni Dezső Zoltánnak, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökének az igehirdetésében is hallhattuk. Egyedül Istené a dicsőség a megmaradás csodájáért; azért, hogy „még vagyunk”; azért, hogy e falak még állnak, és nem hiába; azért, hogy most is van áldozatos, odaadó gyülekezeti élet… Annak ellenére, hogy a statisztikai adatok sokszor elkeserítőek, csodálatos módon mégsem csökken számottevően a lélekszám. A gyülekezet él, és ez azt bizonyítja, hogy Isten maga gondoskodik arról, hogy a templom névadó igéje – Jézus hívása – megérintse az emberek szívét: „Jöjjetek énhozzám…” (Mt 11,28) Minket is figyelmeztetnek a zsoltáros szavai: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127)

Istené a dicsőség akkor is, amikor az elődökről szólunk, s az ő fáradságos munkájukra, kitartásukra, adakozó lelkületükre gondolunk, hiszen nem volt könnyű feladat felépíteni a templomot.

Húsz éven át folyt a gyűjtés, az adakozás. Volt, aki fél koronát adott, volt, aki ezret. A hitnek és az Istenbe vetett bizalomnak szép példája, hogy 1905. március 15-én megkezdődhettek a munkálatok Fick Lajos vezetésével, Szántay Lajos műépítész tervei alapján (ő tervezte az aradi Kultúrpalotát, a Bohus-palotát és a Szántay-palotát is).

A templomot a néhai Sárkány Sámuel püspök szentelte fel; ezt emléktábla is hirdeti a templom bejáratánál: „Isten dicsőségére épült 1906. évben az aradi egyháztagok áldozatkészségéből Institoris Kálmán felügyelő, Frint Lajos lelkész, Fejér Gyula gondnok, Lautner Mátyás orgonista, Scholcz Róbert és Kneffel Lajos jegyző (…) és a presbiterek buzgó közreműködése alatt. Felszentelte Sárkány Sámuel püspök.”

Száz év sok vagy kevés? A kérdés nehéz, és aligha tudnám megválaszolni, azonban arról meg vagyok győződve, hogy nem adhatunk életünk során elégszer hálát az Úristennek mindazért a jóért, amit velünk tesz. Így most hálásak vagyunk neki ezért e templomért, és – ahogy többen is megfogalmazták – nemcsak mi, gyülekezeti tagok, nemcsak mi, evangélikusok, hanem mi, aradiak, etnikai vagy vallási hovatartozástól függetlenül. Erről a véget nem érő háláról tanúskodik az az emléktábla is, amelyet Mózes Árpád nyugalmazott püspök leplezett le és áldott meg a június 26-ai jubileumi istentisztelet alkalmával. A gyülekezeti tagok szeretetét és áldozatát zárja kőbe, s rajta a zsoltáros bizonyságtétele áll: „Áldjad én lelkem az Urat…” (Zsolt 103,1; Károli-fordítás)

Sok száz évig álljon még itt a hitnek bizonyságául e hajlék, ahol a lelkek elcsendesednek, ahol az emberek egymásra találnak, ahol együtt imádkozhatnak egymásért, és ahol az ének egyre több ajakról az égig szárnyalva hirdeti Isten hatalmas tetteit!

Tóth Zoltán Csaba