A hét témája

Menjünk vissza az időben legalább százötven évet! Evangélikus falusi otthonokban járunk a Rábaközben, Kemenesalján. A paraszti élet nehéz, az otthon hangulata mégis olyan békességes, szinte a lutheri családi élet hangulatára emlékeztet. Józan keresztény kegyesség teremti meg a békés családi légkört. A fiatalasszony gyermeket vár; így mondták akkor: „áldott állapotban van”. „Terhességre”, abortuszra nem is gondoltak… Az igaz, hogy nagy ritkán, szerencsétlen esetben egy sötét vénasszony, az „angyalcsináló” jelent meg a fiatalasszonynál, és utána „elment a gyermek”.

Az evangélikus családoknál általában szeretettel várt, isteni ajándék volt a gyermek. Nem volt kérdés, hogy megkereszteljék-e, vagy sem. A gyermeket Isten adta, aki jó szülőkre, kegyes családra bízta. Nagyon fontos volt a családi élet, s szigorúan, gondosan vigyáztak annak tisztaságára.

A bábaasszony, a „gólyanéni” lelkiismeretesen végezte a munkáját. A család örült a kis jövevénynek. Megbeszélték a komaságot, vagyis hogy kit kérjenek fel keresztszülőnek. A keresztszülőt a legtöbb esetben a családból választották; szokás szerint a szülők egyik-másik testvére kapta ezt a tisztet. Régen a keresztelést már a születés utáni napon megtartották. A nagy csecsemőhalandóság miatt nem akarták, hogy a kisgyermek netán kereszteletlenül haljon meg. Az édesanya általában nem ment el a keresztelőre, ő utóbb „bocsáttatott ki az egyháztól”, és adott hálát a templomban a szerencsés szülésért. Addig még az utcára sem tehette ki a lábát.

Amikor az újszülöttet hazavitték a templomi keresztelésről, az édesanya vagy egy másik családtag megkérdezte: „Kit hoztak?” „Keresztelt Bárányt!” – így szólt a válasz. Volt, ahol ezt a kérdés-felelet játékot háromszor is megismételték. „Akkor tessék bejönni!” – hangzott a hívás. A pólyás gyermeket nem az ágyra vagy a heverőre tették, hanem a leterített asztalra. Hogy miért? Két választ kaptam erre a kérdésre. „Azért, hogy mindenki elé való legyen!”, illetve: „Azért, hogy asztalfőre való legyen!”

Előfordult, hogy a kisgyermeket igen erősen megnézte valaki; úgy hitték, „megrontották”. A gyermek nem nyitotta ki a szemét, csak sírt. Ilyenkor tiszta vízbe parazsat tettek, és amikor a faszén feljött a víz színére, a gyermeket pár korttyal megitatták ebből a vízből, és megmosták vele – elmúlt a szemmel verés. Azt tartották, hogy vannak emberek, akiknek „rontott a szeme”; hogy a fáradt, indulatot tükröző szemű ember nézésétől a gyermek nem tud aludni. Bizonyára valamiféle pszichológiai oka van ennek, mindenesetre voltak ilyen rontószemű emberek, akik nem merték megnézni a kisgyermekeket, de még a malacokat sem… Úgy gondolták, hogy amit vagy akit megnéznek, az megbetegszik és elpusztul, meghal. A falubeliek ismerték ezeket az embereket, és meg sem mutatták nekik a „megronthatókat”.

Szokás volt az is, hogy a gyermek születése után eltették a köldökzsinór egy összecsomózott darabkáját. Tizenkét év múlva a fiúgyermek kezébe adták, hogy bontsa szét. Egyik levelezőm szerint ezt kinn a mezőn tették, ahol nem volt semmiféle segédeszköz. Az édesanya megfigyelte, hogy mit tud kezdeni vele gyermeke. Egy fiú leleményesen akáctüskét keresett, és ennek a hegyével megoldotta a csomót. Az édesanya örült, és meg volt elégedve a fiával. (Később jó nevű tanárember lett belőle.) Talán a pogány kori férfiavatási rítusra emlékeztet ez a szokás? Vagy valami ősi alkalmassági vizsga lehetett? A leánygyermekekkel is elvégeztették ezt a próbát. A szülő arra volt kíváncsi, hogy milyen fokú kézügyesség lappang leányában, és hogy alkalmas lesz-e majd például varrást tanulni.

Ezek a régi-régi szokások, hagyományok ma már alig-alig élnek. Sajnos velük együtt a gyermekek is megfogyatkoztak, és a családi élet sem olyan tiszta, nyugodt, békességes, Istent és embert megbecsülő, mint valamikor volt. Régen ükapáink, szépanyáink számára a házasság, a gyermeknevelés nem szociális, „demográfiai probléma” volt, inkább Isten parancsa: „Szaporodjatok, sokasodjatok…” (1Móz 1,28) És a gólyamadár négyszer, hatszor, nyolcszor kelepelt a zsúpfedeles lutheránus otthonok fölött…