Evangélikusok

Először egy emlékezetes történelmi időszakban szembesültem azzal, milyen sajátos ereje, üzenete lehet annak, ha egy jelentős személyiség szokatlan helyzetben szól hozzánk. Vasárnap délelőtt Nagy Imrénél – ezt a címet viselte Boldizsár Ivánnak a későbbi mártír miniszterelnökkel készített beszélgetése az akkori vasárnapi lap 1956. október 21-i számának a címoldalán. A derűs, bölcs, mértéktartó, reményekkel teljes gondolatmenet az el nem kerülhető jelentős változásokról szólt.

A jelen írás címében olvasható fogalom – „pizsamás interjú” – 1990-ben született. Október 28-án este Feledy Péter beszélgetett Antall Józseffel a miniszterelnök kórházi szobájában. A rendszerváltozást követő első, demokratikusan választott magyar kormány feje okosan, ellenfeleiben is tiszteletet ébresztően szólt, jelentősen elősegítve a fiatal demokrácia első nagy konfliktusának, a taxisblokád néven elhíresült eseménynek a rendeződését.

Erre gondoltam a városmajori klinika korszerű, szép, új épületében, Szebik Imre elnök-püspök szobájához közeledve. Miért kellett egy politikai vihar ahhoz, hogy egy államférfit ne a megszokott környezetében láthassunk, hallhassunk?! Lehetséges, hogy a betegágyban elmondottakat befolyásolja a szenvedés, az elmúlás óhatatlanul is felmerülő gondolata, mégis – vagy éppen ezért – sajátosan hitelesek. Ezért jutott eszembe (végiggondolva, hogy egyházi közösségünk első emberéhez igyekszem), hogy mi lenne, ha beszélgetésünk részletei nyilvánosságot kapnának – bár az egyházban nincs forradalmi helyzet, sem sztrájkveszély, és a Magyarországi Evangélikus Egyház kisebb közösség, mint a nemzet. Az elhangzottak nyilvánosságra kerüléséhez persze a másik fél beleegyezése is szükséges. Ezt meg is kaptam a szemlátomást kipihent, jó hangulatban lévő püspöktől. Egyetértett velem abban, hogy az egyházban is rossz beidegződés az álszemérmesség, akárcsak a társadalomban; nem illik például – bár testvéreknek valljuk magunkat – egymás betegsége, állapota iránt őszintén érdeklődni, többnyire formális az udvarias „Hogy vagy?” kérdés. Valójában az álszemérem hárítást is jelent. Ennek oka az a feltevés, netán tapasztalat, hogy a bajban nem számíthatunk igazán másokra. Ezért sem illik ezzel mást zavarni.

A püspök szívpanaszok miatt került a klinikára. Valósággal elbűvölte őt az orvostudomány fejlődése. Végignézhette a szívkatéteres vizsgálatot, láthatta, hogy a szonda feje miként keresi, tapogatja, mi a baj, és hogy milyen diadallal fedezi fel a meszes, segítségre szoruló érterületet. Szerencsére csak egyet talált, így azután egy korszerű gyógymód alkalmazásával – egy tágító gyűrű, az úgynevezett stent felhelyezésével – segíteni lehetett a bajon, nem volt szükség műtétre. Úgy tanultuk, hogy a szív manapság gyakori betegségeiben meghatározó az életmód szerepe: elhízás, dohányzás, alkohol, stressz. Ez utóbbi nem kíméli az egyház szolgálattevőit sem, mégis, a tapasztalat és a statisztikák is azt mutatják, hogy a magasabb iskolai végzettség, a jó családi háttér viszonylagos védelmet nyújt.

Nem csökkentve az életmód, a kulturáltság jelentőségét, kétségtelen, hogy örökletes tényezők is szerepet játszanak a szív betegségeiben is. A püspök édesapja abban az életkorban távozott el, amelyben a fia jelenleg van, valószínűleg hasonló szívkárosodás következtében, amelyre azonban akkor még nem volt segítség.

„Annyira biztonságban éreztem magamat, hogy túlzás lenne halálfélelemről szólni, de az biztos, hogy az ilyen alkalmakkor, főleg a szív bajai esetében az ember mélyebben elgondolkodik az életén, az élet dolgain” – vallotta Szebik Imre.

A családra, a legbelső körre tereltem a szót. Örök érték és kegyelem a szép családi élet. A legnagyobbak is arról írtak, szóltak, hogy minden alkotásnál többet jelentett számukra családjuk, gyermekeik, unokáik. A püspök és társa, Mária asszony házasságát két gyermekkel áldotta meg az Úr. Hat unoka jelzi, hogy a Szebik gyerekek olyan légkörben, olyan értékrendben nőttek fel, amely – a társadalmi trenddel ellentétben – a sokgyerekes családmodellre szocializálta őket.

A legbelső kör, a család után a szakma, a munka, a hivatás következik. Érthető, hogy egy klinikán, ahol naponta szembesülnek az élet-halál nagy kérdéseivel, tisztelet övezi Isten szolgáit. Sajátos formában nyilvánította ezt ki az orvos, aki a beavatkozás után az intenzív osztályra kísérte a püspököt. „Fogadják tisztelettel a főnököm emberét” – harsogta, kifejezve, hogy bizony a szívsebész Isten kezében van. Mosolyra fakasztó, de mélységesen emberi megnyilvánulás volt ez.

Az orvosi tevékenységben különösen látványos módon mutatkozik meg a csapatmunka jelleg (ez a típusú tevékenység szinte minden értelmiségi pályára betört). Nem csökken az egyéni felelősség, de például egy szívműtét számos szakember magas szintű együtt munkálkodását igényli. A püspök – megtapasztalva a klinikán zajló, magas színvonalú csapatmunkát – úgy látta, hogy ez az a modell, amelyre az egyházban is szükség lenne. Ám az egyházban még dominál a „one man show” – egy ember által előadott műsor – gyakorlata: a lelkész mindent maga akar intézni. Olykor a többlelkészes gyülekezetekben sem az együttműködés ereje érvényesül, hanem inkább problémák jelentkeznek. De a legerősebb üzenet az egyetemes papság igényéből adódik. A ma lelkésze képes kell, hogy legyen a nem lelkészek sokszínű munkatársi csoportjával együtt dolgozni, kinek-kinek a tehetségét kamatoztatni a közös ügyért.

A szomszéd kertje mindig zöldebb. A püspök érthetően szebbnek látta az orvosok ténykedését, mint a sok gonddal küszködő egyházunkban végzett lelkészi munkát. De nem szabad igazságtalannak lenni – vettem védelmembe a lelkészeket. Nem helyes összehasonlítani az egyik szakma krémjét – márpedig a kardiológiai klinikákon az orvoselittel találkozunk – a másik szakmának a követelményektől elmaradó csoportjával. A lelkészi elit a maga területén nyújt olyan teljesítményt, mint az orvosok elitje. Talán inkább az a következtetés adódik, hogy a magas szintű munka optimális feltételeket kíván.

Azóta javulnak a szívbetegek túlélési esélyei, amióta a kardiológiai centrumokban a legjobb szakemberek a legjobb műszerek segítségével végzik az ellátást. Az egyházban is fontos – e téren is sokat rombolt négy évtized sok korlátja –, hogy a lelkészek és nem lelkészek munkáját optimális feltételek segítsék. Szükséges, hogy hozzájussanak a legújabb nemzetközi irodalomhoz, hogy részt vehessenek a hazai és a külföldi tudományos életben, hogy folytatódjon a máris imponáló számítástechnikai fejlesztés.

Talán a záró kérdésemre adott püspöki válasz jelentette – úgy vélem, nem csak számomra – a legtöbbet. A család és az egyház témája után azt feszegettem, milyen üzenet továbbítható a társadalom, nemzet, emberiség, tehát a nagy közösségek viszonylatában. Különös tekintettel arra, hogy mindenütt válságjelek tapasztalhatók.

– Az ember krízise vetül ki az említett dimenziókban – kezdte válaszát Szebik Imre. – Elsősorban nem a nemzet, nem a társadalom beteg, hanem az ember van válságban. Ez vezet a családok válságához; a szilárd meggyőződés, szilárd hit, szilárd erkölcs nélküli emberek krízise nyilvánul meg a családi konfliktusokban, legszemléletesebben a döbbenetes számú válásban. Az egyházban is emberek élnek. A mi gondjaink is mindig visszavezethetők az érintettek krízishelyzeteire. Hasonlóképpen: a társadalom válsága is tagjai ingatagságából következik.

Mintha az egyház mai missziói felelőssége, illetve ennek háttere, alapvető összefüggései fogalmazódtak volna meg a klinikai szobában. A társadalom válságán nem az egyébként nyilván szükséges reformok, az oktatás, az egészségügy vagy éppen a gazdaság megújítása segít elsősorban, hanem az embernek az Urához való visszatalálása. Sok minden változott az évezredek alatt; ma az eddigi legfejlettebb, az űr titkainak megismerésére is vállalkozó civilizáció korát éljük. De az ember ugyanaz; teljesítményével, vágyaival, kudarcaival és bűneivel együtt. Ezért minden megoldás, megújulás csak az ember életújulásával kezdődhet meg. Így oldódhat meg a családot, egyházat, társadalmat fenyegető morális krízis. Ezt követően a szilárd hitű, szilárd erkölcsű embereknek már lenne esélyük a társadalmi válság orvoslására is.

Ez válasz arra a kérdésre is, hogy van-e ma szerepe az egyháznak a válságkezelésben. Minden a felelősségünkről szól.

Frenkl Róbert