Evangélikusok

„Könnyű kiszámolni: ha Luther Márton 480 évvel ezelőtt fogadott örök hűséget Bóra Katalinnak, akkor eskető papjuk éppen 520 éve született.” Akár így is kezdődhetne – egy kevésbé „komoly” lapban – a Johannes Bugenhagenre való emlékezés, mivel a reformáció kezdetének e méltatlanul kevéssé ismert alakja állítólag (Lutherhez hasonlóan) maga is kiváló humorérzékkel bírt. De természetesen nem ez indokolja, hogy portréját megrajzoljuk e hasábokon…

Johannes Bugenhagen 1485. június 24-én Wollinban látta meg a napvilágot. Nevelői csodagyereknek tartották őt. Tizenöt évesen felvételt nyert a greifswaldi egyetemre, ahol a kor legnagyobb német humanista tanárai ismertették meg vele az ókori klasszikusokat. Ebben az időszakban szentelték pappá.

1504-ben – mindössze tizenkilenc évesen – a treptowi városi iskola rektora lett. 1517-től a belbucki kolostori iskolában patrológiát és biblikumot tanított. Hetente bejárt az iskola melletti kolostorba is, ahol – az apát megbízásából – a szerzeteseket bibliaismeretre oktatta. Előadásai olyan népszerűek voltak, hogy a városi papok és polgárok is gyakorta látogatták. Számtalan esetben a környékbeli templomokba is meghívták őt igét hirdetni, ezáltal még nagyobb népszerűségre tett szert. Tanártársai egyszerűen csak dr. Pomeranusnak, dr. Pommernek nevezték, mert rendkívül sokat tudott szűkebb hazájáról. Ennél jobban talán csak a Szentírást, illetve Szent Jeromos és Szent Ágoston munkáit ismerte.

Életében a nagy változást Luthernek Az egyház babiloni fogságáról című munkája hozta el; ennek hatására Bugenhagen is csatlakozott a reformációhoz, majd később annak befolyásos személyisége és harcosa lett. Tanártársaival egyébként már 1518-tól szorgalmasan olvasgatta Luther műveit, de a fordulat csupán a már említett irat, valamint a Lutherral való levelezés hatására következett be az életében. 1521-ben Wittenbergbe költözött, és harminchat évesen, tudósként beiratkozott az egyetemre Luthert hallgatni.

Persze hamar kitűnt az ifjú egyetemisták közül, úgyhogy 1523-ban Luther tanácsára a wittenbergiek meghívják városi lelkésznek. Harmincöt éven át végezte hűségesen ezt a szolgálatot. (Több világi tanulmány vártemplomi lelkészként mutatja be őt, de ez tévedés: a vártemplom papja akkoriban Justus Jonas volt, Bugenhagen városi lelkészként működött.) Nagy papi erénye volt, hogy minden gyülekezeti tagot ismert, s hogy minden betegét meglátogatta. Egy alkalommal például egy beteg péket látogatott meg, aki azt mondta neki halálos ágyán: „Ha meggyógyulok, igen finom kalácsot sütök a doktor úrnak!” Ezt az esetet számtalan alkalommal emlegette műveiben.

Később már nemcsak „paposkodott”, de tanított is a wittenbergi egyetemen, méghozzá főképpen zsoltármagyarázatokat. Hallgatói nagyon szerették, mert ebben a korszakában a száraz tananyagot és a dogmákat őszinte bölcsességgel, egyszerű világossággal és gyakorlati jelentőségük kiemelésével oktatta. Spalatin megbízásából útmutatást is írt többek között a tapasztalatlan papok számára, amelyben egy perikóparendhez hasonló igehirdetési rendszert is szerkesztett.

Kitűnő kapcsolat, szoros barátság fűzte őt Lutherhez; azon kevesek közé tartozott, akikkel a nagy reformátor még Wartburgból, száműzetéséből is levelezett. Így nem véletlen, hogy – mint városi pap és barát – ő eskette meg 1525. június 13-án Luthert és Bóra Katalint. Mellesleg a reformátorok első generációjából ő volt a legelső, aki – mintegy példát és bátorságot adva a többieknek – megnősült.

A nagy teológiai vitákból is kivette a részét, bár – ma úgy mondanánk – ez nem az ő műfaja volt. Ezekből a vitákból ugyanis – igazsága ellenére – szinte sohasem került ki győztesen. 1525-ben például Zwingli ellen fogalmazott meg egy tanulmányt az úrvacsoráról, Zwingli azonban meglehetősen durván megcáfolta a munkáját. Ezután magának Luthernek kellett beszállnia az írásos vitába, hogy helyére tegye az összekuszált és kiforgatott dolgokat, s hogy – barátja védelmében – 1527–28-ban „pengeváltást eszközöljön ki” a „valóságos jelenlét” tanítása kapcsán Zwinglivel.

Bugenhagent e kudarcok ellenére is rendkívüli közmegbecsülés övezte. Különösen akkor lett a nép elismert és szeretett pásztora, amikor a wittenbergi nagy pestis idején nem menekült el a városból, hanem a rábízottakkal maradt. (Egyébként csak Luther és ő maradt ekkor a városban, a többi reformátor megfutamodott.)

Ezek után Bugenhagennek a talán legnagyobb érdeméről kell szólnunk: egyház- és gyülekezetszervezői munkájáról. Luther épp e vezetői és szervezői képességei miatt nevezte őt „Isten építőmesterének”. Saját gyülekezeti munkája mellett hatalmas szervező utakat tett bel- és külhonban egyaránt. Egyházi ügyeket rendezve járt Kurlandban és Braunschweigben; itt írta a Kirchenordnung für die Stadt Braunschweig című művét, kialakítva ezzel az ottani rendet. A következő állomás 1529-ben Hamburg volt; itt szintén megszervezett egy közösséget, és máig élő egyházrendet hagyott hátra maga után. Hamburg után Lübeck, Pomeránia, Schleswig, Hildesheim, Hannover és Wolfenbüttel következett.

Látható tehát, hogy az egyházi megújulást szervező, befolyásos ember volt; ahol csak járt, egyházi és iskolai rendtartásokat készített az északnémet és alsó-szászországi városok részére. Ő volt az, aki 1525-ben átültette újalnémet („plattdeutsch”) nyelvjárásra Luther bibliafordításának jó részét, és közreműködött a lutheri szöveg revíziójában is. Ezenkívül Luther és Melanchthon számos latin nyelvű művét is lefordította németre. Munkássága elismeréseként két ízben is felkérték püspöknek, de ő mindkétszer alázatosan nemet mondott. A schmalkaldeni háború alatt a melanchthoniánus teológusok táborához tartozott, akik a hitújítás túlélését még komoly kompromisszumok árán is biztosítani igyekeztek.

Életének legkülönlegesebb szervezőútja Dániába vezetett. Itt több évet töltött el, hogy sikerre vigye a reformáció ügyét, kialakítsa a rendtartásokat, és hogy átformálja az egyetemet. Az egyházi birtokokat átadatta a koronának, a püspököket menesztette, és helyettük szuperintendenseket nevezett ki. Lényegében a reformáció dániai meggyökeresedésének nagy alakja volt Hans Tausennel együtt; mi több, Bugenhagen volt az, aki 1537-ben megkoronázta az első olyan dán királyt – III. Keresztélyt –, aki mindvégig megmaradt lutheránusnak. Megszervezett gyülekezeteivel távolról is – levelezés útján – kapcsolatban maradt. Hosszú szervezőútjai alatt otthoni, wittenbergi gyülekezetében maga Luther volt a helyettese.

Hogy miben állt a titka? Talán kitűnő szervezőmunkájának három lépcsőfoka lehetett az oka annak, hogy „sikeres” és hosszú életű, el nem sorvadó gyülekezeteket alapított. Mindenekelőtt azon volt, hogy jól képzett, hűséges lelkész kerüljön minden helyre. A következő lépés az iskolák megszervezése volt – tisztességesen megfizetett iskolamesterekkel –, így biztosította, hogy tanult ifjakból álljon a gyülekezet utánpótlása. Végül pedig a gyülekezeti közpénztárak megalapításával a létbiztonságot teremtette meg, így nemcsak a közösséget lehetett fenntartani, hanem a diakóniai munkát is lehetett finanszírozni, illetve a rászorulókat támogatni. Bugenhagen „építményei” kiállták az idő próbáját.

Nagyon megérintette őt Luther Márton halála. Fájdalomtól elcsukló hangon temette jó barátját. A ravatalánál mondott gyászbeszédében idézte Husz János máglyán elhangzott szavait: „Most sütitek a libát – csehül a „liba” jelentésű szó husínak hangzik –, de száz év múlva küld az Isten nektek egy hattyút, akit nem fogtok tudni megégetni.” Bugenhagen neve olvasható a pesti Evangélikus Országos Múzeumban őrzött lutheri végrendeleten, e testamentumnak ugyanis ő volt az egyik hitelesítője.

Az 1550-es évek kevés okot adtak Bugenhagen számára a derűre. Nemcsak azért, mert háborúk és viszályok, szakadások és ellentétek jellemezték korát, hanem azért is, mert barátai vagy meghaltak, vagy cserbenhagyták; öreg tanárként a „modern” egyetemi ifjúság sem szívesen hallgatta már őt. Életének utolsó éveit teljes visszavonultságban töltötte. Hetvenhárom esztendősen – az első reformátorok közül a leghosszabb kort megérve – halt meg 1558. április 20-án Wittenbergben.

Legjelentősebb művének a Pomeránia címűt tartják. Ezt 1518-ban írta, de csak jóval a halála után jelenhetett meg. A mű megírását hosszas kutatómunka előzte meg: végigjárta a kolostorokat és az iskolákat, hogy összegyűjtse a levéltáraikban fellelhető információkat; okleveleket és krónikákat tanulmányozott.

Virág Jenő professzor figyelt fel rá, hogy „Cranach Lukács Bugenhagenről készített képeiről a nyugodt bölcsesség, a krisztusi szeretet és a tántoríthatatlan hűség sugárzik felénk. Valóban Isten építőmestere volt.”

Gabnai Sándor