Keresztény szemmel

Ön aztán jól kibánt önmagával: aligha tudja már meg, mi lett azzal az öreggel, akit maga – talán alkoholtól „vezérelve” – kocsijával lendületesen meghajított a félhomályban, de úgy, hogy abból „simán” combnyaktörés is lehetett volna, büntetőjogilag is súlyos következményekkel. Elképzelhető, hogy otthon aztán pár szesztársnak elzengte a kalandját, némi hősködő mellékzöngével, amellyel titkon talán bűntudatát próbálta elfátyolozni: „Ja? Hogy aztán mi lett a vén ürgével? Elröppent a szélvédőről, a mancsát maga elé kapta, úgy landolt-csúszott a másik járdaszegély felé. Hogy beverte-e a fejét, már nem láttam. Leléceltem pillanatok alatt.” Nos, elmesélem, hogy azután mi történt velem…

Nyomban mellettem termett két markos fiatalember. Törés? Kórházba? Segítettek talpra állni. Óvatosan próbálgattam, használhatók-e a tagjaim. Úgy éreztem, nagy baj nincs, kissé még a lábaim is hajlandók voltak működni. Két tenyeremet sötét, vastag kosz borította, hiszen azokon csúsztam, ösztönösen fekvőtámasztartásban, mintha szokott reggeli tornámat kezdeném. Ez esetben viszont némi égető érzés arra utalt, hogy alkalmasint alvadó vérrel vegyes lehorzsolt bőr produkálta ezt a speciális mocskot. Ezenkívül a bal csípőm táján kaptam egy kemény balegyenest, de arcom-fejem szilárdan ült a nyakamon, az orrom arasznyira állt meg a járda kőszegélyétől – különben igencsak módosult volna ábrázatom, mintegy kiegészítve azt a betegséget, amely már négy éve csak súlyosbodni igyekszik. Aránylag hamar „ön-álló”, sőt „ön-járó” lettem, persze nem díszlépésben. Megköszöntem a „mentőlegények” készséges segítségét – a nagyon közeli postáig vettem csak igénybe egyikük továbbkísérő buzgóságát, másik szanitécemet meg tudtam győzni, hogy hál’ Istennek „szabadlábra helyezhetnek”, különben is kész csoda, ami történt. Anonim angyalaim (angelosz: „küldött”) egyike, amikor elköszönéskor lelkészként is bemutatkoztam, lelkesen, felcsillanó szemmel azt mondta: „Ez az! Valami ilyesmit éreztem én!”

Mellékgondom egyébként ez volt: minthogy feleségem „visszamenőleg” is megrémülhet – noha talpon lát –, nyomban el is kalauzolhat valami gyógyhelyre, holott én érzem, nincs komolyabb bajom. Mindenesetre előbb föl kell adnom a postán azt a könyvecskét, amely egy barátomnak segíthet lelki gubancai bogozásában. Hiszen éppen ezért jöttem ide! (Érdekes „véletlen”…)

Na, ez is megtörtént. Hazafelé: pár száz méter, közben leporolom a felöltőmet, igyekszem áthangolni magamat könnyed hazasétálóvá. (Persze azért nem játszhattam „a hazatérő vidám földművest”…) Belépőm: önfeledt mosoly, szia, puszi, fürdőszoba – tenyérkosztalanítás! S ekkor mit látok: uramfia, vérnyom sehol, a bőr sértetlen! Istenem, ennyire megmentettél?! Könny szökik a szemembe.

De ma estére azért más „forgatókönyv” kell. Arcmosás hideg vízzel, és fedezéknek is jó a vacsora. Frontharcoskodásomba beleszólhat az éjszaka, ha akar. De csupán arra kellett ügyelnem, hogy az ütközés „epicentrumát” nyomás se érje. Különben jól aludtam. (Ezután már jöhetett repülésem története.)

Másnap természetesen szakorvosi vizsgálatra mentem. Kivizsgáltak. Törés nincs. Főleg a bal vádlin véraláfutások. Kétféle kenőcs. Összegezés: „Magának isteni szerencséje volt!” Valahogy így folytattam: „…amit én égi céladománynak tekintek.” Pillanatnyi, de beszédes csönd. Köszönettel elbúcsúzom.

Körülbelül huszonnégy óra múltán: színhely a margitszigeti sportuszoda, ahol én már szinte törzsvendég vagyok. Ez alkalommal az a derűs tekintetű úszómester áll a „parancsnoki hídon”, akivel aránylag gyakran váltunk egy-két szót. Mellette egy szálas férfiú. (Úgy öt-tíz évvel lehetnek „ifjabbak” az én hetvenötömnél.) Tömören elmondtam nekik gázolássztorimat, mire ők egyszerre kiáltották: „Istennek biztos valami célja van önnel!” Ó, egek! A versenymedence prófétái… Magam itt csak civil „lapátoló” vagyok, heti háromszor harminc perc „gyógyszórakozással”, miközben ez-az ötlik az eszembe. Lám, most például 1948 nyara: Nyíregyházán, tizennyolc évesen, helyettesítőként, kölcsönbiciklin iparkodom istentiszteletet tartani két szórványgyülekezetbe. Hirtelen elém kanyarodik egy jókora teherautó. „Vészfékezek” – becsusszanok a kerekei alá. Hát ez nem ígér szép közeljövőt… Még egy pillanat – és a kocsi is fékez. Húú… Kecmergek kifelé. Egy hang: „Fiatalember, menjen most a templomba, és gyújtson egy hálagyertyát a Jóistennek…” Halk válasz lentről: „Éppen oda megyek – prédikálni.”

Nos, kedves elgázolóm, ilyenkor „kiért szól a harang”? Például azért, aki takargatja lélektorzító vétkeit, bűnbánat helyett. Könyörülj, irgalom Atyja! S add, hogy „áldozatom” is tudjon megbocsátani, minthogy ő is kegyelemből él!

Ui. Mindehhez a legjobb segédkönyv a Biblia.

Dr. Bodrog Miklós