A közelmúlt krónikája

Emlékmü

Előreformátor Emlékművön Te csak oldalt állsz, hogy el ne takard a főalakot, ki véghezvitte a megkezdett munkát, és győzött…

Reád halál várt.

Füstbe fulladt utolsó imád.

Feljegyezték hűséges barátok,

némán hogy mondta

vonagló ajkad

a megfojtott szót.

Fejed a tűzben ide-oda hajlott,

míg lassan az ember

egymás után

elmond három Miatyánkot.

Magister Husz,

ott a máglyán, ott egyedül álltál.

Nem volt fő és nem volt mellékalak,

csak Te egyedül

meg a tűzhalál.

És győztél.

Imádság maradt utolsó szavad

ott, hol a kín másnál

Istent tagad,

s az őrület eltép sok erős köteléket.

Te nem átkoztad sem a papokat,

sem a népet.

Hagytad, helyette

ők átkozzanak.

Nézted, egy asszony hogy cipeli

eszelős hittel máglyádhoz

a rőzsecsomót.

Hívtad, csak jöjjön. S míg

lobbant a láng,

s lobbant szívedben az Agnus Dei

– ős imaének –,

még volt időd

megérteni

az együgyűséget.

Husz János mester,

ez győzelem volt.

Ez győzelem és nagy befejezés,

s ha jöttek is később neves utódok,

műved mégis

töretlen egész.

Bár emlékművön

Te csak oldalt állhatsz,

hogy el ne takard a főalakot…

A messzeségen

rég tűz

világít át,

s egy sugárnyaláb

fényárba vonja arcod.

Pintér Károlyné Nagy Erzsébet