A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 8. vasárnap - Mt 5,43-48

Keresztanyám kedvenc szórakozása a rádióhallgatás volt. Mindegy, mikor mentem hozzá, szinte mindig az egyik közszolgálati állomás műsora szólt, hétfőnként pedig biztos lehettem benne, hogy a kívánságműsort hallgatja. A régi slágerek számára nosztalgikus hangulatot teremtettek, fiatalságára emlékeztették.

Gyakran kérték azt a szerzeményt, amely így buzdított: „Szeressük egymást, gyerekek, a szív a legszebb kincs. Ennél szebb szó, hogy szeretet, a nagyvilágon nincs. Az élet úgyis tovaszáll, a sír magába zár. Szeressük egymást, gyerekek, hisz minden percért kár…” Vagyis: szeressük egymást, az élet úgyis rövid. Szeressük egymást, hiszen az élet úgyis tele van nehézségekkel és problémákkal. A hírekben szinte nem is hallunk másról, csak természeti katasztrófákról, politikai csatározásokról és – sajnos túlságosan is sokszor – gyilkosságról és erőszakról.

Mindezek fényében a szeretet megélése csaknem lehetetlennek tűnik. És nekünk mégis szeretnünk „kell”, mert ez Krisztus parancsa. Ő azonban követőinek nem csak azt tanítja, hogy Istent és felebarátaikat szeressék. Azt is megkívánja tanítványaitól, hogy ellenségeikhez is szeretettel forduljanak.

Istenhez megtért, neki átadott életünk egyik ismérve, hogy megbékélünk vele, önmagunkkal és mindazokkal, akikkel együtt élünk. Nap mint nap átérezzük az Úr felénk forduló szeretetét. A másik emberben – legyen az barát, családtag vagy akár egy idegen – képesek leszünk meglátni Isten teremtményét. De az ellenség szeretetére vonatkozó jézusi elvárásnak – ha őszintén magunkba nézünk, be kell vallanunk – még így sem lehet megfelelni. Hiszen annak sem könnyű megbocsátani, aki mérgében valami sértőt mondott nekünk, hát még annak, aki tudatosan alázott meg minket…

Mégis, ha csak azokat szeretjük, akik minket is szeretnek – mondja Jézus –, nem vagyunk különbek e világ fiainál. Tőlünk, Krisztus követőitől ennél többet is számon kérnek: az ellenség szeretetét. Hiszen magának a Megváltónak az élete és a halála is ezt példázza. A kereszten szenvedve ő nem átkozódott, hanem fohászkodott azokért, akik kínozták, leköpték és gyalázták. A szenvedő Istenfia ekkor így kiáltott: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” (Lk 23,34)

Az ellenség szeretete nem csak az ő számára volt lehetséges. Nekünk is az, de csakis a mennyei Atya segítségével. Ő tehet és tesz képessé a valódi, feltétel nélküli, önzetlen szeretetre. Aki engedi, hogy az Úr alakítsa, az a barátságtalan szomszéddal, az esetleg igazságtalan főnökkel, a fáradtságtól türelmetlen házastárssal szemben sem feledkezik el az aranyszabályról: „Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük…” (Mt 7,12)

Aki Isten akaratára figyel, az szeret, és ezáltal Mesteréhez válik hasonlatossá. Ma, amikor Jézus a jókkal és gonoszokkal egyaránt jót tevő Isten példájára hivatkozva szólít bennünket az ellenség szeretetére, alkalmunk nyílik elgondolkodni azon, hogy a mi életünkben és cselekedeteinkben milyen mértékben fedezhető fel ez az „isteni vonás”.

A mennyei Atya gyermekei az Úrnak és nem a világ elvárásainak akarnak megfelelni. Ő azonban nem a viszonzás („…szemet szemért, fogat fogért” – 3Móz 24,20) elve szerint gondolkodik. Azt szeretné, ha a rosszért is jóval fizetnénk. Minden keresztény életre szóló lehetősége és feladata, hogy szavaival és cselekedeteivel a szeretet Istenét tükrözze. Azt az Istent, aki mindent és mindenkit teremtett, és aki egyszülött Fiát halálra adta azért, hogy mindenek iránti szeretetét bizonyítsa. Isten tökéletes. Tőlünk is azt várja el, hogy a szeretetben – hozzá hasonlóan – tökéletességre törekedjünk.

Kinek-kinek el kell döntenie, hogy átadja-e életét Istennek, és vállalja-e a Krisztus-követés minden következményét. Ha igent mondunk, ne feledjük, hogy még van lehetőségünk a változásra és a változtatásra, hiszen még tart a kegyelem ideje. Bátran nézzünk szembe kérdéseinkkel, kétségeinkkel! Nyissuk meg szívünket Isten előtt, és kérjük, hogy töltse be életünket a tökéletes szeretettel, amely nem a viszonzás igényén alapul. Hogy azért szeressünk, mert nem tudunk mást tenni. Az ilyen szeretetre való készségben és képességben lesz felismerhető életünkben az a többlet, amelyet „felülről” kaptunk.

Imádkozzunk Assisi Szent Ferenc szavaival!

„Uram, tégy engem a te békéd eszközévé, hogy szeretetet hozzak oda, ahol gyűlölet van, hogy a megbocsátás szellemét hozzam oda, ahol széthúzás van, hogy harmóniát hozzak oda, ahol hamisság van, hogy hitet hozzak oda, ahol kételyek vannak, hogy örömöt hozzak oda, ahol szomorúság lakik. Uram, add meg nekem, hogy én vigasztalhassak ahelyett, hogy engem vigasztalnának, hogy én értsek meg másokat ahelyett, hogy arra vágynék, engem értsenek meg, hogy szeressek inkább, mint hogy engem szeressenek. Mert aki elfelejti magát, az találja meg, aki megbocsát, annak megbocsátanak, aki meghal, az felébred az örök életre.” Ámen.

Gazdag Zsuzsanna