Keresztutak

Ulrich Parzany

Ebben az évben július 4–8. között 18. alkalommal tartotta meg az Ökumenikus Missziói Munkaközösség szokásos csendesnapjait lelkészek és munkatársak részére a balatonszárszói Soli Deo Gloria Református Konferenciatelepen. A csendesnapok megrendezésének tehát már hagyománya, azaz története van. Legelőször 1988-ban jöttünk össze arra a szorongató kérdésre választ keresve: mi dolgunk van nekünk, Isten elhívott szolgáinak, ebben a válságos, annyi problémával teli, bizonytalanná vált helyzetben? Egyetlen mondatban találtuk meg a választ: nem lehet más feladatuk, mint Isten igéjét, üzenetét vinni az emberek közé! Az ige volt az, ami a török hódoltság idején tömegek hitét átformáló erővel hatott szétszóródott, halálra szánt népünk között, meghozva a bűnbocsánat, Isten befogadó kegyelmének evangéliumi üzenetét – ma sem lehet más küldetésünk. Hogy ennek mennyi kihatása és eredménye van, az nem a mi mérlegelésünkre bízatott; de hogy ebben a szolgálatban kell fáradoznunk, abban teljes meggyőződéssel egyetértettünk.

Így kezdtünk összejönni, hogy az evangélizáció és a misszió időszerűségének és szakmai kívánalmainak kérdéseivel foglalkozzunk. Első konferenciánkon, 1988-ban 25–30-an voltunk együtt. Óriási volt az öröm, hogy ezekről a kérdésekről nyíltan lehet beszélni! (Akkor azért még hivatali engedélyt kellett kérnünk a konferencia megtartásához.)

Nagy örömünkre megjelentek közöttünk az evangélizációs szolgálat nagy öregjei – Csepregi Béla, Borbély Béla és mások –, akik a háború utáni nagy ébredésnek zászlóvivői voltak valamikor.

Először magunk is evangélizációk megszervezésére gondoltunk. 1990-ben Budapesten hat templomban egyszerre, majd több vidéki városban is evangélizációt hirdettünk meg – mérsékelt eredményességgel. Többnyire az egyébként is templomlátogató, bibliás híveink jöttek el a meghirdetett sorozatokra – mi viszont úgy gondoltuk, hogy küldetésünknek kifelé kellene hatnia.

Így tehát irányt váltottunk: abból indultunk ki, hogy a misszió leghathatósabb eszköze mindenütt az Isten népének helyi „kirendeltsége”, vagyis a helyi gyülekezet. Ha lelkészkollégáinkat fel tudjuk bátorítani a missziói szolgálatra, az evangélizációra, akkor egyetlen ember százakat nyerhet meg! Ezért alakultunk lelkészek és missziói munkatársaik konferenciájává.

Az első évek meghatározó előadója, spirituális személyisége Samual Kamaleson indiai evangélista volt. Igehirdetései, előadásai sokakat vonzottak, kétszázötvenen is voltunk egy-egy ilyen jellegű konferencián a Villányi úti oktatási központban, a MOM központi kultúrházban és másutt.

Most már negyedik éve, hogy főleg magyar előadókat hívunk meg, a közöttünk meglévő világossággal, a helyzet ismeretének igei felmérésével. Küldetésünk sajátosan magyar megfogalmazásával próbálunk egymás segítségére lenni.

Nagyon hamar megmutatkozott, hogy az evangélizáció és misszió kérdése első renden nem a szakmai felkészültség, hanem a személyes készség, illetve spirituális töltés kérdése. Nagyon sok emberi, lelkigondozói problémával kerültünk szembe; úgy éreztük, hogy először egymásnak kell testvéri, segítő kezet nyújtani ahhoz, hogy a terheket letéve és lélekben felszabadulva válhassunk az evangélium felszabadító üzenetének szolgáivá ezekben a szétzilált időkben. Így váltak missziói konferenciáink kétpólusúvá: az evangélizáció és misszió szakmai-teológiai kérdései mellett lelkigondozói problémák kerültek látókörünkbe, amelyeket megpróbáltunk nevesíteni, hogy a személyes közösségben, beszélgetésekben, az imaközösség gyakorlásában minél hatékonyabb segítséget tudjunk nyújtani egymásnak.

Idei konferenciánk is ennek a kettős feladatnak próbált megfelelni. Témacíme így hangzott: Égni vagy/és kiégni Krisztusért.

A napot a reggeli igetanulmányok vezették be, amelyeken a baptista teológiai főiskola tanárai (Lőrik Levente és dr. Szirtes András) bibliai személyek „elfáradásának és felépíttetésüknek” történetébe vezettek be bennünket. A délelőtti előadások többségében szakmai-pszichológiai jellegűek voltak. Dr. Tomcsányi Teodóra, Szarka Miklós és mások jóvoltából nagyon sok információ jutott el hozzánk, amelyek az úgynevezett „kiégés” pszichológiai előzményeiről, felismerésük jegyeiről szóltak. A délutáni csoportos beszélgetések célja volt, hogy ezeket az információkat feldolgozzuk, ismeretüket elmélyítsük, elsajátítsuk.

A konferencia csúcspontja kétségkívül az esti evangélizációs istentisztelet volt, amelyen az ismert német evangélista szolgált. Ulrich Parzany evangélikus lelkész volt annak a 2003 márciusában tartott és Európa-szerte sugárzott műholdas evangélizációnak az igehirdetője, amely „Pro Christ” néven vált ismertté. (Az „evangélizációs kampányt” 2006 márciusában tervezik megismételni.) Krisztusba vetett hitünk és a Krisztussal való életközösség gyakorlásának, az evangélizáció üzenetének alapkérdéseiről volt szó ezeken az estéken. Rendkívül üdítő volt újra hallani ezeket az alapigazságokat, egyszerű és népszerű módon kifejtve fogadni a régi és mégis új evangéliumot.

Konferenciai együttlétünket úrvacsorai közösséggel fejeztük be. Ezen a szinten eltörpülnek a felekezeti különbözőségek: egyetlen megtartó Úr van, aki a megváltás örömében részesített bennünket, és ennek az üzenetnek szolgáivá tett mindnyájunkat.

Hecker Frigyes