Egyházunk egy-két hete

Hogy a mögöttünk álló hétvégén felszentelt fiatal lelkészeket olvasóink közelebbről is megismerhessék, Horváth-Hegyi Olivér püspöki tikár egy közös kérdéssel kereste meg őket: Milyen események, találkozások kövezték ki eddigi útjukat, és mi az, ami lendületet adott és lelkesítette őket a lelkészi szolgálatra való felkészülésükben?

Benkóczy Péter

"Találkozás. Ha ezt a szót ízlelgetem, elsőnek az ötlik fel bennem, amikor édesanyám először mosolygott rám harminc évvel ezelőtt, amikor családom tagjai körbevettek szeretetükkel. Minden bizonnyal ez adta meg az alapfogékonyságomat az emberekkel való találkozásokra. Ha a lelkészi pályára való felkészülésre gondolok, kihagyhatatlan szempont ennek a közegnek a szerető gondoskodása, amelyben felnövekedtem.

Be kell vallanom, nem hiszek a véletlenekben. Nem véletlenek az életutak vargabetűi, a kudarcok, az örömök és a sikerek sem. Meghatározó számomra, hogy Nyíregyházán kezdtem az általános iskolát, de Budapesten kellett folytatnom. Korán veszítettem el édesapámat, nagyszüleimet, nagybátyámat. Életem korai szakaszában így nemcsak a találkozások, hanem a búcsúzás is jelentős szerephez jutott. Budapestre is családi okok miatt költöztünk fel, édesanyámmal és fiatalabbik bátyámmal.

Nyolcéves voltam, amikor bekapcsolódtam a Deák téri gyülekezet életébe, a vasárnapi bibliaórákba. Sosem felejtem el azt a gondoskodó látogatást, amikor Zelma néni (Takácsné Kovácsházi Zelma) eljött hozzánk és hívogatott, lelkesített, hogy bátran menjek csak az alkalmakra. Sokat köszönhetek neki és azoknak a lelkészeknek, akiket szintén név szerint szeretnék megemlíteni: Pintér Károlynak, id. dr. Hafenscher Károlynak és Zászkaliczky Péternek.

Konfirmációm során történt bennem valami, ami döntő jelentőséggel bírt. Komoly elhívásélményem volt: valódi találkozás az Úr élő és hívó szavával. Ezt a nyiladozó apró hajtást a gyenesi, majd a balatonszárszói konferenciák tovább érlelték. Rengeteg meghatározó név és találkozás kapcsolódik ezekhez az alkalmakhoz; életre szóló barátságok is köttettek itt.

A gimnáziumi évek alatt kaptam Istenünktől egy igaz barátot. Olyan barátot, akinek jelenléte igen nagy hatással van életemre és gondolkodásomra. Együtt kezdtük, majd fejeztük be a középiskolát, és az érettségi után a fotósiskola padját is együtt koptattuk.

Teológiai tanulmányaimat 1997-ben kezdtem. Az egyetemi stúdiumok mellett két területen is folytattam tanulmányokat. Elsajátítottam a siketek által beszélt jelnyelvet, jelnyelvi tolmács lettem, egy későbbi nagy találkozásnak köszönhetően pedig elmélyültem a bibliodráma és a pszichodráma műfajában. Ezek jelentősen átformálták az életről kialakított felfogásomat.

A pszichodráma nemcsak játék, nemcsak önismeretet elmélyítő módszer. A pszichodráma a bennünk rejlő, sokszor tudattalan szimbólumok segítségével legmélyebb lelki konfliktusaink tudatos feldolgozását eredményezi a drámai megjelenítés folyamatán keresztül, olyan módon, amely egy teljesen új és átformáló életszemléletet képes biztosítani. Az a meghatározó személy, aki ezen a téren segítségemre volt, mesterem, dr. Potzner Irén, akinek kezei alatt mára a bibliodrámavezető-képzés utolsó fázisába érkeztem.

Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen sok benyomás és komoly formáló erő ért. Felsorolni sem tudom azoknak az embereknek, tanároknak és professzoroknak a számát, akikért hálát kell adnom. Nélkülük nem lehetnék most evangélikus lelkész. Ez a lelkészi szolgálatra készülésnek a tudomány felőli megalapozását jelenti. A lelki, a spirituális oldalt viszont azoknak a megtartó imádsága alapozta meg, akik engem imáikban hordoztak. Azoknak a jelenléte, akik kitartottak mellettem, szeretetükkel körbevettek és körbevesznek. Istennek legyen értük hála."

Blázy Árpádné

"Gyermekkori álmom volt, hogy egyszer lelkész legyek. Erdélyben, református családban születtem, a ’80-as években érettségiztem, de a kolozsvári teológia csak minden második évben fogadott női hallgatókat, akkor is csak egyet vagy kettőt. Ezért úgy döntöttem, hogy Magyarországra jövök, és itt kezdem meg tanulmányaimat. A budapesti református teológián hitoktatóként szereztem diplomát.

A gödöllői szeretetotthonban dolgoztam, amikor megismerkedtem férjemmel, Blázy Árpáddal, aki jelenleg a budapest-kelenföldi gyülekezet lelkésze. Ezt követően felvételiztem a Evangélikus Hittudományi Egyetemre. Most már Isten iránti hálával elmondhatom, hogy bár református múlttal rendelkezem, de felszentelt evangélikus lelkész vagyok.

Az otthoni református lelkész, Szőke Zoltán és feleségének személye meghatározó volt számomra. A lelkész házaspár a 80-as évekbeli Ceausescu-korszakban is kitartott a szolgálatban, s nem adta fel az evangélium hirdetését. Ők mindig példaként fognak állni előttem.

Amikor elkezdtem a teológiát, voltak, akik azt gondolták, hogy soha nem fogom elvégezni. Aztán azt vettem észre, hogy a kelenföldi gyülekezetben is egyre inkább elfogadták ezt a helyzetet. Bár sokféle feladatom van, mégis törekszem arra, hogy a férjem mellett házastárs, a gyülekezetben papné, gyermekeimnek pedig édesanyja legyek. Mind a szüleim, mind pedig a családom tagjai minden segítséget megadtak ahhoz, hogy befejezzem a teológiát.

Tanulmányaim folyamán alatt a lelkészi szolgálatra való felkészülésben elsősorban az erősített, hogy vannak a lelkész munkájában olyan területek, melyeken egy nő alkatánál fogva jobban helytáll, melyek testhezállóbbak számára, mint egy férfi lelkésznek. A következőkben ezért tartom magam számára is fontos munkának a látogatást, a lelkigondozói beszélgetést és a hitoktatást."

Gerlai Pál

"Szüleim már gyermekkorom óta evangélikus szellemben neveltek. Édesapám evangélikus családból származott, aszódi presbiter, kórustag volt. Édesanyám szintén énekelt a kórusban, és a mai napig az aszódi gyülekezet aktív tagja. Detre János esperes vasárnapi iskolájába, hittanórájára, később istentiszteletekre jártam, ahol rengeteget tanultam, ezért sokat köszönhetek az esperes úrnak és a gyülekezetnek. Az aszódi evangélikus énekkarban énekeltem. Hálával tartozom Tarr Gábor karnagy úrnak, aki hatéves koromtól énekórákat tartott nekem az általános iskolában. 1990-től 2001-ig, tizenegy éven keresztül minden augusztusban három hetet a fóti Evangélikus Kántorképző Intézet falai közt töltöttem, ahol megtanultam orgonálni, énekelni, és ahol minden nap reggeli és esti áhítatokon vehettem részt. Itt rengeteg evangélikus fiatallal ismerkedtem meg, az ország minden szegletéből. Balás István tanfolyamvezetővel, aki egyben a Mandák Kórus vezetője is, 1997-től járhattam az országot, így rengeteg evangélikus gyülekezetbe eljutottam; szerte az országban mindenütt nagy szeretettel fogadtak minket.

A fóti kántorképzőnek és az aszódi Podmaniczky Emil Zeneiskolának köszönhetően sokszor besegítettem az aszódi templomban a vasárnapi istentiszteletek és bibliaórák orgonajátékába.

1999-ben kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat Budapesten az Evangélikus Hittudományi Egyetemen. Tudásban és tapasztalatban egyaránt gyarapodtam a teológiai tanulmányok évei alatt, és a kemény munka felkészített a lelkészi hivatásra. Hatodéves hallgatóként Blázy Árpád mellé kerültem a budapest-kelenföldi gyülekezetbe, ahol nagy szeretettel fogadtak.

Aszód számomra mindig fontos hely marad, ide mindig hazatérek, s mindig otthonomnak tekintem a gyülekezetet."

László Milán

"Két évig szakközépiskolába jártam, majd az 1993-ban újonnan induló csurgói református gimnáziumba mentem. Az osztályban ketten voltunk evangélikusok, de nekünk külön hittanórát tartottak. Sikter Jánosnak hívták a farmeres, Adidas cipőben járó hittantanáromat, akinek temperamentuma, életrevaló humora, őszinte, közvetlen modora megfogott. Ő lett a lelkészi példaképem. Már akkor azt szerettem volna, hogy én is úgy hirdessem az igét, ahogyan ő. Nem érthetetlen nyelven szólt hozzánk, nem teológiai közhelyeket mondott, hanem közvetlenül beszélgetett velünk. Megtaláltuk a közös hangot. Harmadikos koromban döntöttem el, hogy teológiára megyek.

Sokszor elbizonytalanodtam a teológiai tanulmányaim alatt; itt van-e a helyem, ez-e az én utam. Ezek nagy válságot előidéző tusakodások voltak bennem. Közben tanulmányaim megszakításával egy évig nevelőként gyakorolhattam, élhettem meg a felebaráti szeretetet az Aszódi Fiúnevelő Intézetben, ahol a társadalomból kitaszított, nehéz sorsú, sok esetben bűnöző fiatalok életének problémáit láthattam közelről. Lehetőségem nyílt arra, hogy ezeknek a fiataloknak az ő sajátos nyelvükön próbáljak meg beszélni a Bibliáról, Jézus életéről, az apostolok munkájáról, ami talán idegenül hangozna egy tradicionális közegben. Az ott töltött egy év alatt megtanultam, hogy milyenek azok a fiatalok, akik nem kaptak szeretetet, akiknek az élete szinte teljesen tönkrement, lelkileg-mentálisan halmozottan sérültek, de mégsem reménytelenek.

Ezt követően a franciaországi Lausanne-ban töltöttem egy ösztöndíjas évet. A tanulmányok mellett Genfbe jártam át, és tartottam bibliaórát az ottani maroknyi magyar ajkú evangélikus gyülekezetben. Ott kóstolhattam bele először, milyen a gyülekezeti lelkészi szolgálat.

A gyakorlati évemet a Nógrád megyei Vanyarcon töltöttem. A helységet először a térképen kellett megkeresnem; sejtelmem sem volt, hol van. Ez egy csodálatos év volt, olyan, mint egy álom. Részt vettem az énekkari próbákon és a fellépéseken, melyeket mentorom felesége vezetett. Úgy éreztem, ezeken az alkalmakon először élhettem át az Istent dicsérő ének harmóniáját. Szerettem az utca emberével, az ottani cigányokkal, szomszédaimmal, a legegyszerűbb emberekkel a kerítésen könyökölve beszélgetni vagy türelmes figyelő hallgatással pásztorolni őket. Szívesen foglalkoztam olyan emberekkel, akik az egyházat nem szervezetnek, nem kötelességnek élik meg, hanem ellenkezőleg: a jézusi közvetlenséget, egyszerűséget várják a lelkésztől. Mindenben részt vettem, amiben csak tudtam, a gyülekezetben éltem, szinte minden nap. Vanyarcról a galgagutai gyülekezetbe jártunk át, ahol ezekben az években lelki ébredés történik. Fiatalok tucatja jár templomba, mindig felüdülés oda menni. Az egyházról kialakult rossz és hamis képet át kell formálni a fiatalok számára, ezzel megszólítva és az egyház urához terelve őket.

Mentorom, Szabó András testvérként, munkatársként, barátként állt mellettem egy éven keresztül. Szinte mindent tőle tanultam. Itt erősödött meg bennem, hogy nekem Isten igéjét kell hirdetnem. Most már nem is szeretnék mást csinálni.

Vanyarci búcsúprédikációm alapigéje – »Mindenre van erőm a Krisztusban« (Fil 4,13) – végigkísér egész életemben."

Valentínyi Erzsébet

"A tradicionális, pezsgő hitéletű Galga menti Domony gyülekezetéből indultam. A hagyományok tisztelete, az összetartás lutheránus szellemben, egymás testvéri számon tartása nagy hatással volt rám. Dédapám több éven keresztül egyházfi volt, az ő szolgálata nagymértékben befolyásolta családunk egyházhoz, gyülekezethez való ragaszkodását.

A budapesti fasori gimnáziumban osztályfőnököm és némettanárom, Liska Endre, aki teológiát is végzett, figyelmességével, emberségével, tisztességével példaként áll előttem. Sokat köszönhetek neki: mindenben támogatott.

A teológián Szabóné Mátrai Marianna, a Gyakorlati Intézet vezetője közvetlenségével, biztatásaival akkor és ott adta számomra a lendületet, amikor arra a leginkább szükségem volt.

Ösztöndíjas évem különleges időszak volt a számomra. A németországi Neuendettelsauban töltött tanévem alatt látóköröm kitágult, új teológiai, pedagógiai módszerekkel ismerkedhettem meg, melyeket a hatodév során a gyakorlatban is alkalmazni tudtam a hittanoktatásban.

A hatodévet az aszódhoz közeli Hévízgyörkön töltöttem Lindákné János Zsuzsanna mellett, akinek vezetésével sokrétű szakmai-gyakorlati tudást sajátíthattam el. Itt jöttem rá arra, hogy milyen nagyszerű dolog gyermekekkel, hittanosokkal foglalkozni. Nagy öröm volt számomra a fiatalok körében mozogni. A jövőben ezen a területen szeretném magamat kipróbálni, s minél jobban és mélyebben belemerülni a gyermek- és ifjúsági munkába."

Zsugyel Kornél

"Az első élményem a miskolci református deszkatemplomban volt egy kéthetes evangelizáció során 1994-ben. Ezt az alkalmat testvéri beszélgetés követte a szolgálatban részt vevő fiatal lelkészekkel. Itt éltem át először, mit jelent másokkal együtt Isten közelében lenni. A következő meghatározó találkozás a vasgyári gyülekezet segédlelkészével, Varga Gyöngyivel, az akkor fiatal pályakezdő segédlelkésszel történt, aki kiemelkedően jól végezte a közösségteremtő, gyülekezetet építő munkáját. Sárkány Tiborné Zsóka nénire és Tibor bácsira mint "nagyszülőkre" tudtam tekinteni. A szeretet, ami belőlük sugárzott, magával ragadott. A családias hittanórákon tapasztalt közvetlenség otthonommá varázsolta a gyülekezeti termet. A miskolci református gimnáziumi évek mindezeket a lelki találkozásokat elmélyítették bennem.

1995-ben elkezdtem a fóti kántorképzőt; három nyáron keresztül tanultam orgonálni. Itt tanultam meg, hogy a szolgálat nem önmagamért, hanem valaki másért és másokért. Az életemben azóta is szerepet játszó kántori szolgálat alázatra tanított.

A harmadik meghatározó személy Bácskai Károly, későbbi gyakorlati évem mentora, aki még elsőéves teológus koromban egy két és fél órás beszélgetés után a budahegyvidéki egyházközséghez tartozó Budakeszire hívott el kántori szolgálatra. Károly az egyházról kialakított képemben döntő szerepet játszott.

Teológiai tanulmányaim alatt alkalmam nyílt a szécsényi ferenceseknél eltölteni egy hétvégét, amely a spiritualitás terén új utat nyitott számomra. A 2003–2004-es esztendőt – magyarországi tanulmányaim befejeztével – feleségemmel (aki akkor még szintén teológushallgató volt) a bajorországi neuendettelsaui teológián töltöttük. A felkészülésem lezárásának tekinthető ösztöndíjas évemben az elméleti stúdiumok helyett már inkább a spiritualitással foglalkozó tárgyakat vettem fel, amelyekben az ökumenikus szemlélet fontos szerepet játszott. Az itt található két német gyülekezet megismerése nem pusztán gyülekezetvezetési ötletekkel, de a spirituális lehetőségek megismerésével is gazdagított bennünket.

A gyakorlati évet a budahegyvidéki gyülekezetben töltöttem, ahová most Szebik Imre püspök úr segédlelkészként helyezett. A gyülekezetben kapott visszajelzések és a munkámmal kapcsolatos észrevételek mindenképpen sokat formáltak rajtam.

Az eddigiek alapján lelkészi ars poeticám valahogy így hangzik: ha az előttem felnyíló ajtók, melyek mögött ott van Isten, kitárulnak, akkor mindazt a lelki gazdagságot, amelyet ezeken keresztül kapok, kötelességem továbbadni másoknak."

Horváth-Hegyi Olivér