Élő víz

Sok-sok évvel ezelőtt élt egy ügyes, fiatal orgonaépítő. Sok orgonát megépített már, és a legutolsó mindig felülmúlta az előzőt. Végül pedig egy egészen csodálatos orgonát épített, amely magától játszani kezdett, ha olyan jegyespár lépett a templomba, amelyik elnyerte Isten tetszését.

Amikor ezt az orgonát is befejezte, szétnézett a környékbeli lányok között; kiválasztotta közülük a legistenfélőbbet és a legszebbet, majd feleségül kérte. Amikor a templomlépcsőhöz ért a menyasszonnyal – miközben a rokonok és a barátok serege követte őket, és mindegyiknek a kezében, gomblyukában virág volt –, az orgonaépítő szíve tele volt büszkeséggel és dicsőségvággyal. Bizony nem gondolt sem a jegyesére, sem Istenre, hanem csak arra, hogy ő milyen kiváló mester, akit senki meg nem közelíthet, és hogy mindenki őt fogja bámulni, ha majd az orgona magától megszólal…

Így lépett szép jegyesével a templomba – de az orgona néma maradt. Ezt persze nagyon a szívére vette az orgonaépítő, mert önteltségében azt gondolta: csak a menyasszonya lehet a hibás; biztosan hűtlen volt őhozzá… Egész nap egy szót sem szólt hozzá, majd éjjel titokban összecsomagolta a holmiját, és elhagyta őt. Miután sok száz mérföldet megtett, végül egy idegen országban telepedett le, ahol senki nem ismerte őt, és senki nem kérdezősködött felőle. Ott élt csendben és egyedül tíz évig, de akkor valami furcsa vágy kezdte el gyötörni hazája és elhagyott felesége után. Mindig arra kellett gondolnia, hogy milyen szép és istenfélő volt a lány, és ő milyen gonoszul hagyta el őt.

Mivel hiába követett el mindent, hogy vágyakozását legyőzze, végül elhatározta, hogy hazatér, és bocsánatot kér tőle. Éjjel és nappal vándorolt, míg a lábai is kisebesedtek. Minél közelebb jutott a hazájához, annál nagyobb lett a vágya és a félelme is. Vajon most is olyan jó és kedves lesz hozzá a lány, mint annak idején? Végre felcsillantak a távolból városának tornyai a napfényben. Ekkor futni kezdett, ahogy tudott, az emberek pedig így súgtak össze a háta mögött fejcsóválva: „Ez vagy bolond, vagy lopott.”

Amikor belépett a város kapuján, egy hosszú halottas menettel találkozott. A koporsó mögött nagy sereg ember ment sírva.

– Kit temettek, hogy így sírtok? – kérdezte a gyászolóktól.

– Ő volt az orgonaépítő mester szép felesége, akit gonosz férje elhagyott. Mivel annyi jót tett velünk, a templomban fogjuk eltemetni.

Mikor ezt hallotta, nem felelt semmit, csak csendben, lehajtott fejjel ment a koporsó mellett, és segített vinni. Senki sem ismerte fel őt, de mivel hallották, hogy folyton sóhajtozik és sír, nem kérdezősködtek, mert úgy vélték: ő is egyike a sok szegénynek, akikkel az elhunyt annyi jót tett. Így érkezett a menet a templomhoz. Mikor a koporsóvivők átlépték a küszöböt, magától játszani kezdett az orgona – olyan csodálatosan, mint még soha egyetlen orgona sem.

Letették a koporsót az oltár elé. Az orgonaépítő csendesen egy oszlophoz támaszkodott, és hallgatta a hangszer hangjait, amelyek egyre hatalmasabban áradtak, olyannyira, hogy a templom pillérei is megremegtek. Szemei lecsukódtak, mert nagyon fáradt volt a hosszú úttól, de a szíve boldog volt, mert tudta, hogy Isten megbocsátott neki, és amikor az orgona utolsó hangja is elnémult, holtan esett össze.

Az emberek felemelték a holttestet, és amikor felismerték, hogy kicsoda, kinyitották a koporsót, és hitvese mellé helyezték az orgonaépítőt. Mikor a koporsót lezárták, az orgona még egyszer, egész halkan játszani kezdett. Majd elhallgatott, és azóta soha többé nem szólalt meg újra.

Németből fordította: Gáncs Aladár