Keresztény szemmel

Tetszett, hogy az immár Híd címet viselő – korábban Misszió címmel megjelent – evangélikus magazin legutóbbi tematikus számában a szerelem került a fókuszba. Nincs „de”: elolvasva a tartalmas anyagot, megállapítottam, hogy talán egyetlen mondat sincs, amellyel vitába szállnék, amellyel ne értenék egyet. Hiányérzetem sincs, egyszerűen továbbgondolkodtam a téma nyomán. Elsősorban az foglalkoztatott, hogy bár a szerelem valóban nincs életkorhoz kötve – ahogy olykor mondjuk, soha nem vagyunk bebiztosítva ellene –, elsősorban mégis az ifjúságé. És itt kezdődnek a gondok…

A serdülő- és ifjúkor két nagy kihívása a hivatásra, illetve a másik emberrel való együttélésre való felkészülés. Ahhoz, hogy a fiatal jól döntsön abban a kérdésben, hogy mivel akar foglalkozni, és hogy kivel akar együtt élni, elsősorban önmagát kell jól megismernie. Sokan felnőttkorban sem jutnak el a reális önismerethez, hamis énképük sokszor tévutakra viszi őket.

Az egyik csapda az, amikor a fiatal a másikról való álmodozást véli szerelemnek. Fiatalok közösségében gyakori eset, hogy többen ugyanabba a lányba vagy fiúba szerelmesek; abba, akinek a külső jegyei – szépség, jó megjelenés, magabiztosság – különösen vonzóak. Érthetőbb a vonzalom, ha a külső jegyek belső értékekkel is párosulnak. Egészségesen fejlődő, érő fiatalok képesek feldolgozni ezt az érzést, szembesülni azzal, hogy az átlagos ízlésnek engedtek, nem sajátosan a maguk érzelmeinek.

Az ilyen viszonzatlan szerelem – akárcsak az úgynevezett diákszerelem – az érzelmi érés jelentős terepe. A koedukált közoktatás általánossá válásával természetesebbé vált a tizenéves lányok és fiúk kapcsolata, még gyakoribb a diákszerelem. Volt rá példa, hogy a középiskolai románcból életre szóló házasság lett, mégis az az általános, hogy a diákszerelem pozitív hozadéka a az érzelmi fejlődés, a másik nem jobb megismerése, megértése, még csalódások árán is.

Tolsztoj, az emberi természet, az emberi lélek kiváló ismerője a Háború és békében zseniálisan ábrázolja, hogyan veszíthet talajt egy értékes ember is, ha a talmi csillogást összetéveszti a valódi értékkel: az Andrej hercegben méltó társra találó Natasát rabul ejti a rutinos nőcsábász, Anatolij Kuragin varázsa.

Érzéseink, belső életünk egyik nagy próbatétele, hogy képesek vagyunk-e – ha olykor megkésve is – belátni: tévedtünk, méltatlan emberre pazaroltuk energiáinkat. Persze értékes emberbe is lehetünk szerelmesek úgy, hogy érzéseink nem találnak viszonzásra. Ennek elfogadása, feldolgozása is a felnőtté válás folyamatában lehetséges. Természetesen a szerelemben is meghatározó az ember egész személyisége, hite, világnézete. Ez ad erkölcsi tartást, útmutatást – illetve szab korlátokat.

Az ember mint társadalmi lény egészséges szerelmi életének alapvető konfliktusa, hogy a biológiai érés és a szó teljes értelmében – a gondolkodás színvonalában, a hivatásválasztás, az egzisztenciateremtés tekintetében – vett társadalmi érés korunkban nagy mértékben távolodott egymástól. A biológiai érés felgyorsult – ilyen értelemben a fiatalok a tizenévek első felében elérik az érettséget –, míg a társadalmi érettség elérésének ideje jelentősen kitolódott. Tovább színezi a képet a lányok továbbtanulásának, karrierjének, önálló életre való képességének általánossá válása.

A korábbi polgári életforma fellazulása, a női szerep változása az említett tényezőkkel együtt többek között a korai szexuális életben nyilvánult meg. Bár ez nem vált annyira általánossá, mint ma sokan vélik, a múlthoz képest mégis robbanást jelentett, és számos kedvezőtlen következménnyel járt. Például az érzelmi éretlenség egyeseknél korai kiábránduláshoz, életuntsághoz, a későbbi érett kapcsolatra való alkalmatlansághoz vezetett. Nem becsülhetők le a tapasztalatlanságból adódó negatív biológiai következmények sem, amelyek szintén megfoszthatják a fiatalt a későbbi érett, örömteli testi szerelemtől, illetve a lányokat képtelenné tehetik a teherbe esésre vagy az egészséges terhességre, szülésre.

Ahogy említettem, bármennyire is sok sajátos veszéllyel jár a korai szexuális élet, egy újabb csapdát jelent, ha az egyházban erről a kérdésről csak annyi a mondanivalónk, hogy a korai testi kapcsolat bűn. Ezzel nem sokra mennek a fiatalok. A második világháborút követően a túlélés öröméből indult, majd a fogamzásgátlás fejlődésével kibontakozott szexuális forradalom megkésve érkezett el hozzánk, csaknem együtt az AIDS-veszély miatt a nyolcvanas évek végén felerősödött szexuális ellenforradalommal. Valójában mindegyik tévutat jelent.

Tizenéves korban a növekedés, az érés üteme jelentősen eltérő, valamennyire mégis meg lehet fogalmazni általános szabályokat. Az egyik ilyen az, hogy meg kell védeni az úgymond konzervatív fiataloknak azt a jogát, hogy szűzen köthessenek házasságot; akár hitbeli, akár erkölcsi alapon, akár mindkét megközelítést magukénak érezve. Magam minimumkövetelményként vagy tanácsként azt a szabályt is megfogalmaztam mindig, hogy tizennyolc éves kor előtt nem szerencsés a szexuális élet megkezdése. Abból viszont semmi kár nem származik, ha későbbre tolódik.

Az egyházban valójában nem a korai szexuális élet a vitatott, ebben – úgy vélem – eléggé konszenzus van; sokkal neuralgikusabb téma a házasság előtti nemi élet, illetve a házasságkötés nélküli élettársi kapcsolat. Ezekre is egyszerű rámondani, hogy bűn, de ez sem vezet sehová. Korlátokat, tilalomfákat helyes állítani, de irányjelzőként, nem sorompóként.

Néhány éve a válással kapcsolatos írásom vihart kavart, bár végül a lelkészi szaklapban közzétett, leszűrődött álláspontom – amelyről a lektor úgy vélte, olaj lesz a tűzre – nem váltott ki vitát. Ez is megerősít abban, hogy az egyházban is tovább kell jutni – csak így segíthetünk a fiataloknak és egymásnak – a leegyszerűsítő „bűn vagy nem bűn?” megközelítésen.

Bűn az erőszak, bűn a felelőtlenség, bűn az ösztönszintű, a másikkal visszaélő kapcsolat, bűn a csalás, bűn a hűtlenség, bűn a hazugság, bűn a pedofília…, de nem tudom, hogy bűn-e az élettársi kapcsolat, a házasságon kívüli együttélés. Főleg ha arra gondolok, hogy ez is lehet harmonikus, illetve, hogy házasságban ott lehet az erőszak és több említett bűn.

Házasságpártiak vagyunk – nemcsak az egyházban, hiszen a társadalom többsége is ezen az oldalon áll –, de ez nem jelentheti azt, hogy automatikusan elmarasztalunk minden más életformát, így az agglegényekét (ez ugye a férfiakra vonatkozó klasszikus megnevezés) és a szinglikét (e szóval elsősorban az egyedül élő nőket jelöljük).

Ma is sok egyházi közösségben biztatják azzal a fiatalokat, hogy az Úristen megadja majd a társukat, legyenek türelmesek, és figyeljenek az útmutatásra. Azután sokaknál nem érkezik meg a társ.

Másoknál beteljesül a szerelem, de válás lesz belőle – megtörténhet ez akkor is, ha mindketten továbbra is hisznek Jézus Krisztusban.

Lelkészcsaládok gyermekei, teológusok is élnek együtt házasság előtt vagy házasságon kívül. Lehet struccpolitikát folytatni, nem beszélni erről – mert legitimálni nem akarjuk, tiltani nem tudjuk –, de ezzel eleve feladjuk az őszinte szó, az őszinte segítség lehetőségét. Márpedig mindnyájan segítségre szorulunk.

Nem jó, ha azért megy tönkre fiatalok élete, mert bár tudják, hogy tévedtek, nincs visszaút, össze kell házasodniuk. És az sem jó, ha olyan erős a korlát és a csalódástól való félelem együtt, hogy egy fiatal felnőtt lány (ez a gyakoribb ma is) vagy fiú elengedi a másikat, nem akarván bűnbe esni a házasságon kívüli szerelemmel.

Az őszinte beszéd azért is kellene, mert az elhallgatás miatt azoknak sem mondjuk meg, hogy így nem lehet viselkedni, akik nem az egyháztagsághoz vagy a lelkészi hivatáshoz, hanem az alapvető erkölcsi normákhoz sem ragaszkodva, felelőtlenül bocsátkoznak kalandokba, hűtlenül házastársukhoz vagy partnerükhöz.

Nem igazságot osztani szándékoztam – már rég utolért az alázat –, hanem egyszerűen gondolkodni, meditálni a szerelemről, az emberi kapcsolatok dzsungeléről. Talán sokan megértettek, gondolkodhatunk együtt tovább.

Frenkl Róbert