Keresztutak

A fenti címmel tartottak vitafórumot a júniusban Prágában megrendezett közép-európai protestáns találkozón. Magáról a találkozóról már beszámoltunk az Evangélikus Élet hasábjain, a szóban forgó vitát azonban talán érdemes külön cikkben is felidézni. Mint tudjuk, a Kárpát-medence még ma sem mentes a különböző – nyíltan vállalt vagy titkolt – etnikai problémáktól. Ezek egy része mesterségesen gerjesztett, ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a sérelmek egy része mélyen gyökerezik az adott népcsoportok érzelmeiben, történelmében. Mindezekre a fórumon meghívott lelkészek és tudósok igyekeztek 2005-ben adható, tehát „korszerű” válaszokat keresni, illetőleg „kortalan”, örök érvényű keresztény válaszokat adni.

A vita moderátora Lidia Rakusanová cseh újságíró volt, aki cikkeiben rendszeresen foglalkozik nemzetiségi kérdésekkel. Csehországban jelenleg könnyebb erről a témáról írni és beszélni, hiszen Szlovákia több mint tíz éve külön állam. A csehek a „magyarkérdést” is igyekeznek letudni azzal, hogy az 1945-ös jogfosztás és a magyar nép „haza-”, illetve cseh területekre történő áttelepítése (1946-tól több tízezer magyart költöztettek szlovák területekről Csehországba) a csehszlovák politikusok közös felelőssége. A vitában az egyik cseh hozzászóló meg is jegyezte: „A mi államunk nem kért bocsánatot ezekért a bűnökért, míg a németek és az oroszok igen. Ők is mondhatnák, hogy az egy másik, bűnös ország volt, mégsem fogalmaznak így. Mi a saját állampolgáraink ellen tettük, amit tettünk, legyen az akár a szudétanémetek átterelése a határon 1945-ben, akár a magyarok jogfosztása a Benes-dekrétumokkal.” (Taps a felvidéki magyar hallgatóság soraiban).

A révkomáromi Molnár János szerint (magyar állampolgárságú meghívottja nem volt a vitának) a háború utáni időben a politikusok háborús tempóban cselekedtek: gyorsan, határozottan és erőszakosan. Ma ez nehezen érthető, de annak idején tulajdonképpen már az is „humánus megoldás” volt, ha egy népcsoportot nem koncentrációs táborba zártak (gondoljunk arra, miként jártak el a szerbek és a románok a német nemzetiségűekkel!), hanem áttelepítettek egy másik területre. A bűn azonban bűn – s ez nem csupán az erőszakos áttelepítésekre áll, hanem az 50-es évek államosításait is magába foglaló jogfosztásokra is.

Ennél a pontnál egy hozzászóló újra kiemelte a Benes-dekrétumok mai értelmezésének visszásságát: a csehek az akkori, ma nem létező csehszlovák államra, a szlovákok pedig Prágára mutogatnak. Egy másik vélemény szerint a kollektív bűnösség kifejezés hibás, hiszen vajon felel-e egy texasi farmer az amerikai hadsereg Irakban elkövetett bűneiért? (Bekiabálás: „Miért ne felelne, ő is választotta a kormányt, amelyik belement ebbe a kalandba!”)

Az egyik prágai egyetem professzora, Jan Sokol szerint az új uniós államok nemzetiségi problémái súlyos terhet jelenthetnek, ha nem nyernek megoldást. Ha viszont a lakosság anyagi helyzete bizalomkeltően alakul, ezek a feszültségek maguktól is elcsitulhatnak. Elsősorban ugyanis mindenki anyagi boldogulására, vállalkozásának nyereségességére koncentrál, másrészt a multinacionális vállalatoknál már nem a nemzetiség, hanem a végzettség, a teljesítmény és a nyelvtudás számít. Ezt a szemléletváltást a „politika” is kénytelen lesz követni.

Érdekes válaszok érkeztek arra a kérdésre, hogy a történészek miért nem tudnak közös álláspontot kialakítani egyes nemzeti történelemkönyvek nyilvánvaló hazugságaival kapcsolatosan. Stefan Markus, az 1946-ban hazánkból gyerekkorában lakosságcserével áttelepített szlovák politikus, volt budapesti nagykövet elmondta, hogy a múltban már több ízben hívtak össze különböző nemzetközi bizottságokat annak érdekében, hogy kinyomozzák egyes nemzetiségek valós, hamisítatlan történelmét, azonban egyszer sem sikerült konszenzusra jutniuk. Találóan reagált erre a komáromi Selye János Egyetem Református Teológiai Karának dékánja, Molnár János. Rámutatott: „A történészek gyakran úgy írják a történelmet, ahogy elvárják tőlük – csak éppen nem megbízhatóan. Valójában ugyanis egyetlen nép történelme sem felel meg mindig mindenben azoknak az elvárásoknak, amelyeket a jelenben támasztanak vele szemben az utódok. ”

Magyarországot csupán közvetve érinti az ukrán nemzetiségi probléma (vagy talán el is felejtettük Kárpátalját?), viszont Csehországban és Lengyelországban ukránok tízezrei telepednek le munkavállalás céljából. Nyelvi gondjaik egy idő után megszűnnek, mert az ugyancsak szláv cseh nyelvet hamar elsajátítják, és szokásaikban is könnyen asszimilálódnak. Olyannyira, hogy amikor „Nyugatról” hazamennek, sokan közülük otthon már idegenül érzik magukat. Az ukránoknak nem a csehekkel van bajuk, hiszen szüleiket és nagyszüleiket egy embertelen nagyhatalom hordta-vitte a szovjet „világbirodalom” gulágjaiba. Nem is nagyon értik, miért hánytorgatja fel a múltat az, akit „csak” kétszáz kilométerrel telepítettek odébb, és még csak félholtra sem vertek.

A moderátor megszólaltatta a kérdést rendkívül óvatosan kezelő német felet is. Matthias Dörr politológus, aki a Csehországban élő mintegy negyvenezer német ügyeinek szakértője, így fogalmazott: „A német külpolitika egyáltalán nem lehet sem tolakodó, sem pedig türelmetlen ebben az európai térségben, éppen a fájdalmas közös múlt miatt. Vannak viszont olyan tapasztalataink, amelyeket szívesen átadunk. Ilyen például a legújabb kori, mai kisebbségek megjelenése és integrációja. Itt konkrétan a vietnamiakra, a kínaiakra és a mohamedán vallásúakra gondolok. Nekik Németországban kialakult a saját iskolarendszerük, és biztosítva van számukra az anyanyelvi vallásgyakorlás is. Ez az a jövő, melynek minden országban be kell következnie a zavartalan együttélés érdekében.”

Gyanítom, hogy még sok kérdés feltétetett volna a vita során, de a polémiát – a többi konferenciarendezvényre való tekintettel – több mint két óra múltán meg kellett szakítani. A Szomszédságok és sértettségek című fórumot a felvidéki református fiatalok közös kórusa zárta, amely a mintegy kétszáz fős hallgatóságnak énekelt latinul, énekelt németül, és énekelt magyarul…

SzomszIfj. Káposzta Lajos