Keresztény szemmel

Velem mindig történik valami… Nemrégiben egy hétfő délután haladok az M0-s körgyűrűn az M7-es felé. Mellettem egy német lelkész, akit éppen fölvettem Ferihegyen, mögöttem a feleségem. Balatonszárszóra igyekszünk, ahol egy ökumenikus lelkészkonferencián szeretnénk testileg-lelkileg feltöltekezni; német barátom lesz az esték evangélizáló igehirdetője (ő egyébként a ProChrist műholdas evangélizáció szónoka is).

Cammogok az előírt nyolcvanas tempóban, előttem egy kamion. Mivel még nálunk is lassabban megy, kihúzok a belső sávba, hogy megelőzzem. Előzés közben is alig lépem túl a megengedett sebességhatárt; tudom, sok a traffipax, amúgy teljesen jogosan.

Ebben a pillanatban ér mögém egy nagy Audi, tülköl, villog, ami belefér. Olyan közel jön, hogy a visszapillantóban látom a huszonéves sofőr düh torzította arcát. Befejezem az előzést, mire ő mellém ér. Lelassít az én tempómra, aztán… a mellette ülő fiatal hölgy a letekert ablakon át egy nagyot köp felém. Magyarán leköpött. Persze, eggyel nem számolt a kislány: a légáramlat a köpetet nem rám, hanem valahova a saját kocsijukra sodorta. De ez persze mindegy. A tény a lényeg. Hogy ide jutottunk: vannak emberek – vagy magukat annak tartók –, akik feljogosítva érzik magukat arra, hogy az útjukat keresztezőt leköpjék, megalázzák, lerúgják. Eszembe jut a barátom, akinek hasonló közlekedési helyzetben berúgták az autója ablakát. Idős emberek panaszkodnak, hogyan alázták meg őket fiatalabbak, „nyanya, húzzon innen a…-ba” formátumú trágárságokkal. Nem sok kell ahhoz, hogy emberek egymásnak essenek.

A kérdés az, vajon miért jutottunk ide. Törvényszerű társadalmi jelenségről lenne szó, amely ellen nem tehetünk semmit? Lenne erről mit mondania a szociológusnak, a pszichológusnak vagy a pedagógusnak is. Most azonban elsősorban magunkra gondoljunk.

Mi – ez a „mi” most mindannyiunkat jelent, az egyházat, a gyülekezetet, az egyes keresztény embereket, a keresztény szülőket – mit tettünk azért, hogy a felnövő nemzedékek ne deformálódjanak ilyenné? Tudom persze, hogy próbálkozunk. De talán mégsem eleget. Mert gyakran éppen annak vagyok a tanúja, hogy a templomozó nagymama is inkább lemond a vasárnapi ebéd előtt elmondott asztali áldásról, csak hogy ne „zaklassa fölöslegesen” az asztalnál ülőket. Gyerekek jönnek nagy számban úgy a hittanórára, hogy nem tudják a Miatyánkot, szinte minimális információik sincsenek hitről, egyházról… Még jó, hogy ott vannak a hittanon.

Szemérmes, szégyenkező keresztények lettünk. Nem akarunk zavarni. Jaj, csak nehogy megmosolyogjanak bennünket! És sutba dobjuk a missziói parancsot, amelyet Jézus eddig még nem vont vissza: „Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek…” (Mt 28,19–20)

Olvasom egy német lapban, hogy a német evangélikus egyházszervezet (EKD) éves fogadásán, amelyre hagyományosan a német politikai elitet hívják meg, egy berlini templomban Schröder kancellár és a mintegy háromszáz politikus – miniszter, államtitkár, parlamenti képviselő – jelenlétében a berlini püspök még egy Miatyánkot sem mondott el. Nem énekeltek el egy korált sem. Pedig micsoda lehetőség lett volna, annyi politikus előtt az evangéliumot hirdetni és az egyébként fontos előadások és protokolláris köszöntések mellett a lényegünket, a küldetésünket is kifejezésre juttatni!

Persze emberileg néha érthető a visszahúzódás. Melyikünk szereti, ha bántják? Mint például tette ezt éppen oktatási miniszterünk, aki egy jót rúgott a katolikus egyházba csak azért, mert az kifejezte egyet nem értését a speciális és a hagyományos tantervű iskolákba járó gyerekek tervezett összekeverése miatt. Amelynek az úgynevezett esélyegyenlőség nevében kell történnie, s amely mércének ezek szerint a világhírű Pető Intézet sem fog majd megfelelni. A speciális és fejlesztő képzést igénylő gyerekek egy normál iskolában ezek szerint biztosan szakszerűbb képzést fognak majd kapni. De hagyjuk, ez szakmai vita; ami a lényeg: megint maradinak lehet nevezni az egyházat, a kereszténységet. S ez kinek esik jól?

Nekünk azonban nem az a fontos, mit vélekednek rólunk. „…hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő, feddj, ints, biztass teljes türelemmel és tanítással” – írja Pál apostol tanítványának, Timóteusnak (2Tim 4,2). Mert a mi tarsolyunkban még mindig van olyan jó hír, üzenet, amely dühös kortársainknak is megváltást hoz(hat).

De ha mi is hallgatunk, ki mondja el nekik az örömhírt?

Lupták György