Keresztény szemmel

Az utóbbi kérdéssel kapcsolatban van egy emlékem, amely máig erősen él bennem, pedig a múlt század negyvenes éveiben történt az eset. Harmadik elemisták voltunk a Deák téri evangélikus iskolában. A tanév elején félrehívott a tanítónk, Veperdi Ernő, és arra kért, hogy vállaljak el egy értelmileg sérült fiút padtársnak. Iván nem beteg a szó szoros értelmében, hanem lassúbb a felfogása, nehezebben beszél, keresi a szavakat, azonkívül időnként kényszermozgásokat produkál. Figyelni kell rá, szeretettel meg kell nyugtatni, el kell magyarázni neki a dolgokat stb.

Később tudtam meg – jártam náluk, tanultunk együtt –, hogy padtársam egy híres fővárosi orvos kisebbik fia. A bátyja még súlyosabb eset volt: egy vidéki intézetben nevelkedett. Ivánt elsősorban szép, szomorú szemű édesanyja nevelte. Ma már tudom, hogy örökletes rendellenesség sújtotta a családot. Azt is tudom, hogy azok, akik ebben a betegségben szenvednek, a gyógypedagógia kompetenciájába tartoznak. És mégis, még ebben az esetben is tudtunk javítani társunk állapotán (megjegyzem, jó, hogy az osztályban egyedül Iván szorult efféle segítségre). Legalább ilyen lényeges volt – és ezt emelném ki –, hogy mindannyian gazdagodtunk az így kialakult helyzet által. Megértettem, van annál is nagyobb dolog, hogy én jól tanulok, és engem ezért megdicsérnek: azon fáradoznom, hogy a rám bízott barátom több legyen, jobb legyen. Engem cseppet sem hátráltatott, inkább motivált ez a helyzet.

A katolikus egyház és az oktatási tárca között kirobbant vita – melyet a sajtó szivárogtatott ki – magán viseli mai közéletünk számos negatív vonását. Kiragadott részletek kapnak tendenciózusan nyilvánosságot; az alapjában szakmai kérdés azonnal politikai színezetet nyer.

Az egyik oldal egyházellenességet, a másik oldal kirekesztést, el nem fogadható egyházi magatartást emleget. Rossz a leegyszerűsített kérdésfeltevés is: integráció vagy szegregáció, hiszen a valóság ennél sokkal összetettebb.

Minden diakóniai jellegű tevékenység – és végül is a gyógypedagógiának is van ilyen színezete – hiányossága, hogy társadalmi méretekben nem tudjuk alkalmazni a jó szakmai megoldásokat az intézményi struktúra fejlesztése nélkül. Jó lenne, ha minden előrehaladt korú, magányos, illetve minden fogyatékkal élő ember a számára megfelelő kisközösségben élhetne, azonban elegendő számú idősotthon, a fogyatékkal élők intézményei, gyógypedagógiai osztályok stb. nélkül mégsem részesülhet minden rászoruló a megfelelő társadalmi gondoskodásban, bármennyire az integráció a fő szabály.

Tisztában vagyok vele, hogy a jelenlegi vita meghatározóan – ha többnyire kódolt formában is – a cigány gyerekek, illetve a nem cigány, de többszörösen hátrányos helyzetű gyerekek oktatásával kapcsolatban robbant ki. Jobb-e nekik és a többieknek, ha a lemaradók, illetve a kedvezőtlen családi hátterűek önálló osztályba járnak, vagy sem? Azaz nagyobb-e a szakmai hatékonyság, ha a problémátlanok „csak” a saját tanulásukra koncentrálhatnak, illetve a problémásokkal a számukra leginkább megfelelő módon foglalkoznak? A vita szomorú háttere, hogy ma ez a gyakorlat; a felzárkóztató osztályok révén valósul meg a szegregáció. Pedig a hátrányos szociális helyzet nem feltétlenül jár együtt szerényebb szellemi képességekkel. Sok az okos szegény gyerek.

Nehéz az egyházakat általánosságban elmarasztalni – nincs szándékom fogadatlan prókátorként érvelni –, hiszen a történelem során és ma is vitán felül állt és áll az egyházi iskolák befogadó karaktere. Nem is szólva arról, hogy számos tehetséges, de szegény gyerek számára a háború előtt éppenséggel a papi pálya jelentette a kiugrási lehetőséget. Tételezzük fel a jót egymásról. Tételezzük fel, hogy mindenkit a közösség érdeke vezérel. Minden gyerek indulhasson – legalább a közoktatásban – azonos eséllyel! Természetesen az integráció a fő szabály, de ezt nem könnyű megvalósítani. A magas szintű felkészültségen kívül sok szeretetet, törődést, empátiát igényel. Az ideológiai tartalmú, előítéletek meglétéről tanúskodó viták biztosan nem segítenek. Bizony a hatékony integrációt gyakran meg kell, hogy előzze a felzárkóztatás, ha tetszik, szegregált formában.

A tehetséggondozás – nem a gyengébbek leszakítása, hanem a kiválók ösztönzése révén – speciális megoldásokat is előtérbe helyezhet. Persze a felzárkóztatás is. Társadalmi érdek – és szakmai evidencia –, hogy az állami és egyházi iskolafenntartók azonos irányelveket képviselő pedagógiai platformon álljanak. Ez pedig nem akadálya annak, hogy sokszínű és számos értékkel bíró iskolarendszer épüljön ki.

Ne meditáljunk most azon – egyébként megérne egy önálló elmélkedést –, miért határozta el a kormányzat, hogy kérdésekkel bombázza a lakosságot, és miért éppen a születendő gyermek nemének a befolyásolása lett az első téma. Válaszoljunk a kérdésre!

Látszólag lehet rá felelni igennel vagy nemmel. Valójában azonban rossz kérdésre nem adható jó válasz. Pontosabban az így feltett kérdésre csak a „nem” válasz adható. Alig szorul bizonyításra, hogy – bár hívei vagyunk annak, hogy a meddő házaspárokat az orvostudomány kínálta lehetőségeket felhasználva utódhoz segítsék – az a jó, ha a nő és a férfi természetes kapcsolatából születik a gyermek. Minden ettől eltérő beavatkozást indokolni kell; ez már bioetikai téma.

A kérdés tehát helyesen így hangzik: lehet-e olyan eset, amikor indokolt a gyermek nemének a befolyásolása? Czeizel Endre, a jeles orvos-genetikus szerint ilyen lehet a harmadik gyermek, akit szívesebben vállalnának a szülők, ha tudnák, hogy nem a már meglevőkkel azonos nemű utódjuk fog születni. Erre irányul a kormányzati kérdés is. Személyes válaszom most erre a kérdésre: „Nem.” De van igazság kollégám érvelésében is. Legjobb gondolatmenete szerint álszent az a társadalom, amely végül is megengedi a művi terhességmegszakítást szociális indokból, de „fél” az otthonszüléstől vagy attól, hogy a születendő gyermek nemét befolyásolják. Jelenleg még mindig ötvenhatezer terhességmegszakítás (mondhatjuk, gyermekgyilkosság) áll szemben a Czeizel doktor szerinti húszezer többletszületéssel, ha az eljárást engedélyezik.

Jól tudom, hogy szükséges, mégsem szeretem a bioetikai kérdések törvényi szabályozását. A megálmodott felnőtt, felelős társadalom képes lenne ezeket – törvényi mankó nélkül – jól megoldani. Úgy vélem, hogy ha megengedett lenne a gyerek nemének meghatározását célzó mesterséges eljárás, a túlnyomó többség azért megmaradna a természetes úton. Az lenne a jó, ha akkor is megszületne az a bizonyos plusz húszezer – illetve még több –, ha nem tudnánk, hogy fiú lesz-e vagy lány. Ha megváltozna a jelenlegi trend, ha a családi élet értékei helyreállnának a közgondolkodásban.

Egyes örökletes betegségek – például a vérzékenység, amely kizárólag a fiúk betegsége – megelőzése érdekében megengedhetőnek, sőt alkalmazandónak tartom az eljárást. Abban a bizonyos jövőbeli egészséges társadalomban ugyancsak elképzelhető – egyéni elbírálás alapján – a gyerek nemének a befolyásolása. Ma nem hiszem, hogy időszerű volna; valójában elsősorban az abortuszok száma kell, hogy csökkenjen.

Szabad-e szociális okból művi terhességmegszakítást végezni, szabad-e szociális okból szegregálni? Fájdalmas, reális kérdések.

Frenkl Róbert