A hét témája

Tudtam én, hogy meg kellene látogatni, csak valahogy nehezen vettem rá magam. Nehéz esetnek tűnt messziről is a nemrég megözvegyült Ilonka néni, akinek egyetlen fia családostul valami számomra alig ismert távoli országba ment – ki tudja, mennyi időre – szerencsét próbálni. Először a tennivalókkal mentegettem magam, utána a fáradtságommal, végül a gyerekekkel. „Jaj, de jó is lenne néha valaki, akire ráhagyhatnám ilyenkor a kislányokat” – fohászkodtam fel, de magamban azért bűnbánattal húztam be a nyakam, hisz volt már lazább időszakom is az életben, és ugye akkor sem mentem. Aztán egyszer mégiscsak elszégyelltem magam: „Ej, hát milyen papné az ilyen, aki nem látogatja meg az árván maradtat?!” És felkerekedtünk.

Nyár lévén mindhárom apró bajkeverő lurkónk a szoknyámat szorongatta, így – a járdátlan kis utcában nagy hangzavart és feltűnést keltve – érkeztünk meg hamarosan Ilonka néni takaros házikójához. A gondosan rendben tartott kerten át vezető keskeny ösvényen ugyan megtiportuk némiképp az innen-onnan belógó növényeket, de azért átverekedtük magunkat az első akadályon, ott voltunk.

Ilonka néni elesettebbnek látszott, mint valaha. Magamban szomorúan konstatáltam, milyen keserves sóhajjal kínálta hellyel népes csapatunkat, és már kezdett is volna panaszkodni, ha nem jött volna rá a pisilhetnék sorban valamennyi leánykára. Mire túlestünk a tortúrán, továbbá átöltöztettük a legkisebbet, aki nem ért időben célba, a borús arc már nem is tűnt olyan nagyon megtörtnek.

– Gyertek, kedveskéim, sütök nektek egy kis palacsintát, éppen mielőtt jöttetek, akkor kevertem be a tésztát – invitált minket a konyha felé, ahol a gyerekek valóságos kis paradicsomkertet találtak.

A néni délelőtt láthatólag egy nagy tálban borsót fejtett, a lurkók pedig – minden tiltakozásom ellenére – engedélyt kaptak arra, hogy rávessék magukat. Volt továbbá korai barack, amely úgy csöpögött, hogy nézni is alig bírtam. És mosdótál, amelyben mosakodás címén lehetett fröcskölni, pancsolni és zoknit mosni. A borsó szépecskén fogyott, a héjakból a kicsik állatkákat készítettek, és szanaszét rakodtak az addig makulátlan asztalon. Én egyre kimerültebben próbáltam csitítani őket, Ilonka néni meg egyre vidorabban biztatta a lányokat, miközben a tálcára rakott palacsinták hosszú sora eszeveszett tempóban tűnt el, a maszatos kezek pedig tovább matattak a terítőn.

Újra meg újra megpróbáltam a beszélgetéshez alkalmas légkört megteremteni, de ez valahogy egyre reménytelenebbnek tűnt. A borsónak már csak az emléke maradt, a gyerekek maszatosan kergetőztek. Szinte fellélegeztem, amikor végre kiszaladtak az udvarra, csak Ilonka néni biztató szava keltett bennem némi kételyt, miszerint szedjenek csak bátran virágot. Hamarosan valóban jókora csokrokkal tértek vissza, én meg lángvörös lettem szégyenemben, és hatalmas csődtömegnek éreztem magam. Lassan a rosszullét kerülgetett a szünet nélküli kéztörölgetés és viaskodás nyomán. Ekkor hangzott fel a felszabadító szózat:

– Menjen csak el nyugodtan, pihenjen egy kicsit, tisztelendő asszonyka! Mi jól elleszünk a gyerekekkel, aztán majd hazaviszem őket.

Hirtelen azt se tudtam, jól hallok-e, de Ilonka néni mosolygó arcára nézve azonmód meg is nyugodtam, mert úgy állt ott elégedetten, fiatalosan és jókedvűen, mint a megtestesült nagymamaság életének egyik derűs napján.

Míg hazafelé jövet a különös látogatáson törtem a fejem, újra meg kellett állapítanom, hogy milyen keveset értek a világból. Jó, hogy a fontos dolgokat Isten tartja kézben – például a szolgálatokat is.

Az utolsó akkord még sokáig zengett-bongott a teremben, gyönyörű volt ez a dal. A lehajtott fejű fiatalok koszorújának közepén úgy ültem, mint valami középkori énekmondó. Lassan fellélegzett a csönd, és mi mosolyogva néztünk össze.

– Hát igen – mondta Bálint, a vezetőnk. – Valami ilyen erőteljes, lelkes és nagyszerű szolgálatra lenne szükség holnap is – és úgy nézett rám, hogy belepirultam.

– Khm. Tudod, megyünk Cserközbe – folytatta jelentőségteljesen. – Nagyon szegény, elmaradott falu, jó lenne, ha sokan eljönnének az evangélizációra, de hát vasárnap délután a diákjaink visszautaznak a kollégiumba, csak Péter meg Mózes kísér el. Szóval velünk jöhetnél, ha ráérsz.

Magamban százszor megfogadtam, hogy inkább csöndes megfigyelője leszek ezeknek a tiszta szívű kedves székelyeknek, de ez alkalommal ismét megszállt a nagy önbizalom, és határozottan mártírképpel bólintottam a megtisztelő invitálásra. A gitárom meg én legyőzhetetlen párost alkotunk, gondoltam, nem lehet baj, tán még meg is hatja kicsit a hallgatóságot az a néhány szépen csengő ifjúsági ének, melyeket a tarsolyomba gyűjtöttem az elmúlt hetek kalandozása során. Megbeszéltük, hogy mikor és hol találkozunk másnap, és azt is, hogy a hétvégi tömegközlekedés akadozó volta miatt inkább átkarikázunk az alig nyolc kilométerre fekvő faluba.

Másnap aztán alig vártam a délutánt, de az persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, igencsak nehézkesen közeledett. Már egy jó órával előbb felöltöztem. A legszebb szoknyámat és a legvagányabb blúzomat vettem fel, amelyekben azonnal látszik majd, hogy én „echte” magyarországi magyar vagyok. Ez itt mindig tiszteletet parancsol, és figyelmet kölcsönöz az embernek, és ezt én majd felhasználom az Úr dicsőségének munkálására – ideologizáltam meg kedvenc szerelésemet. Már szinte láttam is magam a könnyes szemmel figyelő, megtérésért tolongó cserköziek gyűrűjében. Olyannyira elfoglalt a várakozás izgalma, hogy végül elbambultam az időt, és csaknem késve indultam el. Természetes ösztöneim is eltompulhattak valahogy, hiszen csak a vak nem látta, mennyire lóg az eső lába, én meg esernyő nélkül startoltam el a megbeszélt helyre, ahonnan majd drótszamárra pattanva megostromoljuk Cserköz hitetlen népének kemény szívét.

Az úton szelíden szemerkélő eső ugyan némiképp kedvem szegte, de a szűkecske szoknyámban kerékpárra pattanva már nemcsak a kedvem, hanem a testi épségem is komoly veszélybe került, egészen addig, míg egy jótékony gödörnek köszönhetően végig nem hasadt a varrás az említett ruhadarabon. Bálint a röhögéstől fuldokolva, pironkodva biztatgatott, hogy majd a Sára néni, aki vár bennünket, segít megvarrni, ne aggódjak nagyon. Én már nem aggódtam, csak a felhők miatt, melyek gyűltek, gomolyogtak, majd nem bírva tovább felgyülemlett terhüket, jókora zuhét suttyantottak a nyakunk közé.

Míg Bálint az esőkabátjából cihelődött, hogy engem megmentsen a vízözöntől, a meleg nyári zápor hamar elvonult. A fiúk dzsekijén még csillogott a víz, én meg, mint egy ázott veréb, szürkén rám tapadó ruhámban alig vártam, hogy Cserközbe érjünk. Kit érdekelt akkor már a sok elveszett lélek! Titokban csak azért fohászkodtam, hogy minél kevesebben bámuljanak meg a faluban. Sajnos Istennek más tervei lehettek, mert már a település szélén ott kíváncsiskodott egy seregnyi gyerek. Az egyik afféle pásztorka lehetett, mert egy seregnyi libát terelgetett serényen suhogós pálcájával. Gondoltam, legalább szépítek valamit a helyzeten, megállok barátkozni az aprónéppel, de akkor valahogy kiment a fejemből, hogy ezen a biciklin nincs lábfék, csak kézi, így miközben vidáman tekertem visszafelé az ördögi szerkezetet, egyenesen süvítettem be a libák közé, s valamicskével később is csak a kerítés tudott megállítani.

Tépetten, ázottan, megalázott szívvel sorjáztam Sára néni után a tisztaszobába, ahol szép népviseletes blúzt, igazi parasztszoknyát meg egypár kedves, vigasztaló szót kaptam. Hogy ennek ellenére egyik legszebb emlékem maradt ez a délután, azt már csak Isten gazdagságának köszönhetem.

„Nincs az én életemnek már semmi foganatja…” – borongott az öreg Pali bácsi, nekem meg elfacsarodott a szívem, ha ránéztem. A pár hónapja még pirospozsgás, csuda derű bácsika bizony lefogyott, megtört az utóbbi idők megpróbáltatásai közepette. Mióta pedig a felesége kórházba került, olyan gyámoltalanná árvult, hogy azonnal elhatároztam, bárhogyan is, de segítenem kell neki újra megtalálni elveszített életkedvét. Ehhez persze kevésnek éreztem a folyton hajtogatott biztató szavakat, amelyekkel már szemlátomást amúgy is tele volt a padlása, törtem hát a fejem valami igazi kedves, „örömös” programon, amely által egy kicsit kikapcsolódhat, töltekezhet, erőt gyűjthet a nehéz napokban.

Mi lenne, ha kimennénk a tanyára? – bukkant fel bennem az ötlet. És a rám csillanó kedves öreg szempár azonnal mutatta is, hogy nem tévedtem. A tanya volt Pali bácsi büszkesége. A szépen rendben tartott kert, a dús lombú fák, a bőven termő föld úgy betöltötték a szívét, hogy öröm volt hallgatni, ha róluk beszélt. Sejdítettem, merre lehet ez a kis paradicsom, de eleddig még nem jutottam el odáig, hogy személyesen is megcsodálhassam. Most tehát magam is örömteli kíváncsisággal készülődtem. A gyerekek izgalma meg különösen nagy volt, hiszen ráadásul Pali bácsi irigyelt kis traktorával terveztük az utazást. Ez a pöttöm szerkezet egyedülálló masina a faluban. Alkatrészeit innen-onnan összeszedegetve maga az öreg ezermester rakosgatta géppé. A szerkezetet két ökörszarvszerű karral lehet kormányozni, elöl kis motor zümmög biztatóan, hátul pedig egy asztallapnyi rakodófelület tartozik hozzá, melyre – még álló helyzetben is – valamennyi gyerek szívesen felfészkelte magát.

A nagy nap reggelén harmaton indultunk el a nagy útra. Egy pillanatra ugyan kedvemet szegte a tény, hogy a kedves idős bácsi kényelmünk érdekében egy jókora szalmabálával bélelte ki a rakodót, ahonnan így csak nagy keservesen oldalra lógathattuk le az úton a lábunkat. A nagyobb gyerekeké meg az enyém azonban túl hosszúnak bizonyult, így ahhoz, hogy ne súroljuk a földet a talpunkkal, kicsit össze kellett kucorodnunk. Nem volt túl meggyőző, de látva lelkes jóindulatát gyorsan elsöpörtem a lelkemben tornyosodó fellegeket.

Elhelyezkedtünk hát a bála tetején mindannyian, és fülig érő szájjal vártuk az indulást, de idős barátunk arcán elégedetlenség tükröződött.

„Várjanak csak egy kicsit, nem lesz ez így jó” – vakargatta a fejét gondterhelten, és a röpke ötpercnyi várakozás után igazat is adtam neki, úgy elmacskásodtak a lábaim. Gyorsan leparancsoltam az aprónépet, hogy leszedhessük a kedvünket szegő bálát, de Pali bácsi valami mást talált ki. Arcán angyali mosollyal, kezében egy rozoga fotellal jelent meg, és a bútordarabot egykettőre fel is szerkesztette a bála tetejébe. Ettől hirtelen úgy megrémültem, hogy szólni se tudtam. Ártatlan derűvel nézte végig, míg a három kislánnyal az ölemben elhelyezkedem az ingatag szerkezet tetején, és imbolygó ülőalkalmatosságunkon egyensúlyozva rábólintok az indulásra. Nem tudom, hogy voltam képes olyan nyugodtnak látszani, mert magamban sziporkázó imádságokat morzsolgattam, buzgóbban, mint bármikor: „Teremtőm, csak le ne potyogjunk menet közben! Jaj, el ne gázoljon bennünket valami, ha lefordulunk innen!”

Félelmem azonban alaptalannak bizonyult, mert a kis traktor a kanyar miatt igen kíméletes tempóban iramodott neki a nagy útnak. Hevesen dobogó szívvel vártam az útkereszteződés utáni gyorsulást, amely azonban elmaradt. A szerkezet egész egyszerűen képtelen volt meghaladni az öt kilométer per óra sebességet. Négyünk súlya meg különösen föladta a leckét szegénynek, így a tovasuhanó kerékpárosok forgatagában időnként – egy-egy emelkedőnél – Pali bácsi meg én kellett, hogy kézi erővel kimozdítsuk álló helyzetéből. Az apró motor berregett persze észveszejtően, de a masina ilyenkor sehogyan nem bírt előbbre lendülni, míg csak meg nem toltuk.

A sebesség miatt tehát lassan megnyugodtam, de hamarosan újabb viharfelhők tornyosultak lelkem kék egén. Pali bácsi ugyanis olyan büszke és boldog volt a kirándulás miatt, hogy azt szerette volna, ha mindnyájan osztozunk örömében. Így minduntalan hátrafordult, és megkérdezte, kényelmesen ülünk-e, és nem megyünk-e túl gyorsan. Ilyenkor rendszerint alaposan szemügyre is vette a rakodón tornyosuló építményt, de hogy bántódásunk ne essen, közben szorgalmasan szorította a motor két szarvát is. Az alkotmány ettől természetesen a hátrapillantás irányába erősen elkanyarodott. Én, aki előre néztem, ilyenkor rémülten kezdtem szorítani a fotel szélét meg a gyerekeim kezét, mert az árok rendszerint kikerülhetetlen közelségbe került. Pali bácsi viszont valószínűleg jól ismerte már az előttünk álló utat, így az utolsó másodpercben rendszerint visszarántotta a kormányt, s ezzel jó útra terelte a rakoncátlan szerkezetet.

Így haladtunk hát békésen immár huszonöt perce, amikor az utat szegélyező fák közül kibontakozott a kiskert virító zöldje. Igazi felüdülés volt leszállni, összerázott és elgémberedett tagjainkat kinyújtóztatni. A gyerekek azonnal szaladgálni kezdtek, érett a cseresznye, fütyült a rigó, sütött a nap: mindenért kárpótolt bennünket a látvány. Miután jól kihancúroztuk magunkat, mindent megkóstoltunk és megdicsértünk, eljött a visszatérés ideje. Óvatosan, nehogy megbántsam öreg barátunkat, elmondtam neki, milyen kényelmesen utaztunk, és mennyire biztonságban éreztük magunkat ezen a nyugalmas tempójú utazáson, s mintegy mellékesen megemlítettem, hogy egész nyugodtan figyeljen csak előre az útra, hiszen mi hátul nagyon jól érezzük magunkat, és szólunk, ha gondunk támadna. Pali bácsi kicsit morfondírozott a hallottakon, de aztán megígérte, hogy csakis előre néz majd, és a gyerekekben való gyönyörködést meghagyja otthonra. Nagy elégedettség volt bennem, hisz elértem a célom, és még csak meg sem bántódott ez a kedves idős ember. Aztán elindultunk.

Ment is minden, mint a karikacsapás, vezetőnk valóban előrefelé nézelődött, mi pedig az előbbi tapasztalatokkal gazdagodva már nagyobb biztonságban éreztük magunkat hátul a magasba tornyosuló fotelban. Így zötyögtünk el békességben egészen az állomásig, ahol éppen a nemrég érkezett vonat utasai cihelődtek a hazatéréshez. Kocsik kanyarodtak, motorok berregtek, aztán hosszú traktormorajlástól elnyomott dudálás hallatszott, de hiába. Pali bácsi fogadalmához híven nem nézett hátra. Mentünk rendületlenül a magunk nyugodalmas tempójában serényen a keskeny falusi úton, mögöttünk pedig lassan, de biztosan sorakoztak fel a türelmetlen, ám tehetetlen autósok. Eleinte lázadoztak, de hamarosan átadták magukat sorsuknak, és csöndesen zötyögtek mögöttünk mindannyian egészen az első útelágazásig, ahol valahogy mindnek kanyarodhatnékja támadt.

Innen már izgalmaktól mentes volt a kirándulás. Szép csöndesen, nyugalmasan megérkeztünk a házhoz, ahol Pali bácsi ragyogó arcát látva azonnal eredményesnek ítéltem vidítási kísérletünket. Hogy közben az imaéletem is fellendült, az csak a ráadás volt.

Füller Tímea