A hét témája

Kár, hogy a kamalduli remeteség barokk kori rendházegyüttese alig-alig ismert hazánkban. Pedig ha többen látogatnák, talán több pénz jutna fenntartására, felújítására, s nem ütötte volna fel a fejét az enyészet. Kihasználatlan épületek, málló vakolat, repedezett falak. Ám ha az Oroszlány melletti Majkpuszta nem is tartozik a felkapott idegenforgalmi helyek közé, a mostaninál mindenképpen több támogatást érdemelne ez a páratlan műemlék. (Valahogy úgy, ahogy a külföldön található hasonló kolostorokat megbecsülik.) Múltidéző atmoszférája sajátos világot tár elénk. Egy darabot a történelemből, egy érdekes lapot a kereszténység történetéből. Talán még ennél is többet: bepillantást enged a hívő ember „lelkületébe”.

Pontosan nyílik az ajtó. A csoportok óránként indulnak, hiszen az épületegyüttes csak idegenvezetővel látogatható. A bevezetőből megtudhatjuk, hogy kik és mikor éltek azokban az apró házakban, amelyek közrefogják a területet, hogy mikor épült és égett le a templom, valamint hogy a lelketlen kultúrpolitika később mire használta a szép épületeket. (Egyszóval azokat az információkat is, amelyek említésétől a terjedelmi korlátok okán az alábbiakban eltekintek.) Az idegenvezető a tágas udvarról az egyik remeteházba invitál; az egyetlen látogatható, az eredeti állapotnak megfelelően felújított épületbe.

Magyarország területén éppenhogy befejeződött a honfoglalás, amikor a kamalduliak megkezdték működésüket Itáliában. A premontrei ághoz való tartozásuk következményeként regulájukat a szemlélődő és az aktív életforma ötvözésével alakították ki. A különös, fehér reverendát viselő szerzetesek csak hosszú próbaidő és bizonyos próbák kiállása után lehettek a rend teljes jogú tagjai. S ha valahol, itt valóban indokolt volt az alapos előkészítés, hiszen a kamalduli rend sajátossága, hogy tagjai örökös némasági fogadalmat tesznek. Vagyis ellentétben az úgynevezett laikus testvéreikkel, akik szintén a rend hasznos, megbecsült tagjai, és a még csak a próbaidejüket töltő testvérekkel, akik valamiféle sajátos „beszédmentes kommunikációt” azért használhattak, a kamalduli szerzetesek – a néhány engedélyezett alkalmon kívül – soha nem szólaltak meg. Az engedélyezett kivétel a napi zsolozsma, amelyet maguk elé mormolva mondhattak el, és az évente kétszer – karácsonykor és húsvétkor – tartott közös összejövetel, amikor is az étkezések alkalmával szabad volt beszélgetniük. (Hiteles források szerint azonban ez utóbbi lehetőség nem volt túlzottan népszerű; a rend némasági fogadalmat tett tagjai nem vágytak sem a nagy beszélgetésekre, sem a nagy lakomákra.)

Egy-egy szerzetes egyedül élt saját házában, amelyet elhagynia is csak korlátozottan volt szabad. Legfeljebb cseppnyi kertjébe ment ki, ahol fűszer- és gyógynövényeket termesztett, esetleg néhány virágot, palántát nevelt. Napi tevékenysége – az imádkozáson kívül – a kétkezi munkavégzésből állt. Szerény ellátásáról egy külön mellé rendelt szerzetes testvér gondoskodott, szót azonban vele sem váltott, legfeljebb csak üzenetet hagyott, ha valamire szüksége volt, vagy kór támadta meg.

A célszerűen, egyszerűen kialakított házakban minden a szerzetes rendelkezésére állt, ami szerény életviteléhez szükséges volt. Természetesen minden épületben helyet kapott egy szobányi kápolna is. A legnagyobb helyiség azonban a dolgozószoba volt, ahol rendes iparosmunkát végezhettek. Voltak, akik az asztalos-, voltak, akik a fazekasmesterséget művelték, de akadtak, akik tudományos munkát végeztek, avagy bibliafordítással, másolással foglalkoztak. Termékeiket közvetítők segítségével értékesítették, ezzel járulva hozzá a rend fenntartásához, hiszen nemcsak használni, hanem „üzemeltetni” is kellett a kolostorkomplexumot. Erre szolgáltak az egykori műhelyek, a gyógyszertár, a betegszobák, a könyvtár, a vendégszobák és a málladozó vakolatú, de még mindig szép, eredeti freskókkal díszített közös ebédlő, a refektórium.

Nehéz elképzelni, mi lehetett az, ami arra indította a szerzeteseket, hogy némasági fogadalmat tegyenek. Egy különös élmény, esetleg valamilyen csalódás? Menekülés a mindennapok kínjai, vagy éppen ellenkezőleg: a csábításai elől? Kérdések, amelyekre nem adnak választ a sokat látott, málladozó falak.

Az ember nem tud nem kommunikálni – hangzik az alaptétel. Vagyis nem lehet, hogy ne legyünk kölcsönös viszonyban környezetünkkel, ne legyen jelentéstartalma minden mozdulatunknak, szavunknak. Az egyén, az individuum folyamatosan tájékoztat, közöl, kifejezi önmagát, s egyben várja a visszajelzéseket. Ezzel ellentétben itt olyan emberek éltek, akik önként harminc négyzetméterre szűkítették életterüket, és csaknem teljesen lemondtak arról, hogy kapcsolatot tartsanak a külvilággal. Az egyik olyan „jogukról” és lehetőségükről, amely az embert a többi élőlény fölé emeli.

Nem találkoztak senkivel, még egymás társaságát sem keresték, és a minimálisra korlátoztak minden emberi kapcsolatot, érintkezést. Nem szóltak, s nem is hallgattak emberi beszédet. Gyakorlatilag kivonultak a társadalomból, s életük meghatározója a befelé fordulás lett. S talán ez a lényeg! Hiszen – hitük szerint egészen biztosan – így közelebb kerülhettek Teremtőjükhöz. Lehet, hogy ily módon olyasmit is meg lehet érteni, amire nekünk – mai zajos világunk lakóinak – már esélyünk sincsen? Nem lehet, hogy ebben az ingerszegény környezetben érthetőbb volt a lényeg?…

A kamalduli szerzetesek nem fejlesztettek ki egyedi, célszerű jelbeszédet, nem tartottak beszéd nélküli kapcsolatot sem egymással. Ezek a szerzetesek nem emberekkel kommunikáltak! Embertársaik helyett az Atya szavára figyeltek. Őt igyekeztek meghallani, válaszként pedig neki szánták életüket is. Némaságukkal egyúttal másokat is figyelmeztettek (talán még az utókort is), hogy lehetséges másfajta életvezetés is, mint a szó hatalmának alávetett harsány – előmenetelt, anyagi javakat, élvezeteket habzsoló – élet.

Lengyelországban a mai napig működik kamalduli rendház, melynek mindennapjait fotóművészek is megörökítették, megkapóan ábrázolva a szerzetesi élet sajátosságait. A majki látogatás utolsó állomásaként megtekinthető fotókiállítás anyaga hitelesen ábrázolja ezt a különös világot. Szakállas, barázdált, de barátságos arcú szerzetesek néznek ránk a képekről, nyugodtságot, szelídséget, békét sugározva.

A kolostort bejárva és a fényképfelvételeket végignézve alighanem minden látogató arra a következtetésre jut, hogy a kamalduli szerzetesek nem szenvedésként élték, élik meg választásukat, hanem nagyon mély, nagyon őszinte hit késztette őket erre az életformára. Meszsze, nagyon messze maguk mögött hagyva a világi hétköznapok valóságát, elkötelezett keresztényként hálával fogadják és megbecsülik azt a keveset, amelyet „kikönyörögnek” az Úrtól.

Mi, akik szüntelenül újra és többre vágyunk, Majkon rápillanthatunk egy szerény, csendes, harmonikus világra. Lehet, hogy ezek után is másként vélekedünk majd a követendő útról, mint a fehér ruhás, szótlan szerzetesek, de egyáltalán nem biztos, hogy több szeretettel tudunk mosolyogni, hogy derűsebben szemléljük és szebbnek látjuk a világot.

Gyarmati Gábor