Keresztény szemmel

Nagyobbik fiam immáron hatéves, és egyre többet kérdez mindenféléről. Én pedig riadtan hallom a hangjában, látom a mozdulataiban saját kérdéseimet, kéréseimet; valaha volt önmagam mozdulatait tükrözik vissza a fiaméi. S ami a legdöbbenetesebb: egyre gyakrabban veszem észre magamon őseim, apám és anyám hanghordozását, mozdulatait, tetteik logikáját. Nem csak ő tükrözi vissza az én egykori önmagamat, én is tükrözök valamit: őseimet s mindazt, amit valaha tőlük kaptam. A mozdulatok, gondolatok, remények és fájdalmak, amelyek a maguk természetességében voltak eddig jelen, most kiválnak a háttérből, sajátos jelleget kapnak – amit megszoktam, ezért magától értetődőnek hittem, most hirtelen üzenetté kezd válni. Olyan üzenetté, amelyből magam is élek, s amelyet félig tudatosan, félig ösztönösen adok tovább a fiamnak.

Mindezek a gondolatok még élesebbekké váltak most nagyapám, idősebb Péterfia Zoltán halálával kapcsolatban. Kis híján kilencvenhat éve, 1909 novemberében született Tótkomlóson, így szemtanúja volt mindennek, ami fontos volt a 20. században. Hogy miként alapította meg egy barátjával együtt a mai orosházi evangélikus gimnázium jogelődjét fiatal magyar–német–latin szakos tanárként, arról ma is élő diákjai többet tudnának mesélni. Hogy 1951 után milyen volt mint pécsi egyetemi oktató, nyelvi lektor, azt a volt diákok és kollégák mondhatnák el. A pécsi gyülekezetben végzett „őrálló” szolgálatát, vasasi, „laikusként” elmondott prédikációit a helyi gyülekezeti tagok idézhetnék fel. A pécsi TIT megszervezéséről a hajdani kollégák számolhatnának be. A népesedés kérdéséről, a magyarság fogyásáról éles logikával megírt okfejtéseiről, az élete végén létrehozott Magyar Fészek Alapítványról sem én vagyok a legméltóbb megemlékezni.

Nekem mint unokának az a koszorú jelent sokat, amelyet gyermekei fűzettek temetésére: koncentrikus körökben voltak elhelyezve a különböző színű, szimbolikus virágok: középen kettő (nagypapa és nagymama), körülöttük tíz másik (tíz gyermekük), egy újabb körben huszonhét (mi, az unokák), majd a legkülső körben harminckettő (a már megszületett dédunokák, köztük a fiaim is). Hatalmas koszorú, olyan, mint egy önálló világegyetem, és az én számomra kicsit az is. Olyan univerzum, amelyben otthon lehetek, de amelynek szokatlan nagysága még engem, a bennlévőt is csodálattal tölt el. Ráadásul a koszorú nem jelzi a menyek és vők, unokamenyek és -vők hadát…

Ez az az univerzum, amelynek anyagából és rendjéből átadok valamit a fiaimnak. Mert bizony minden világ csak attól működik, hogy rend van benne. De hogy milyen ennek a világnak a rendje, azt csak most kezdem tudatosan is felfogni.

Mi mozgatja ezt az univerzumot? Egyrészt a kultúra ápolása, az önművelés. Akármelyik nagynénihez-nagybácsihoz megyek, természetes, hogy sok ott a könyv. Tovább keresgélve újabb ponton áll meg a tekintetem: nem tudunk meglenni derű, mosoly nélkül. Nem emlékszem olyan családi alkalomra – lehetett akármilyen tragikus az apropója –, amely után ne tudtunk volna egymást ugratva, mosolyogva beszélgetni. Nem mintha nem éreznénk át a tragédia súlyát – sokkal inkább azért, mert tudjuk, hogy mindig van, ami erősebb, nagyobb a halálnál.

Talán ebből származik a rend következő alaptétele: a jövőre tekintés ereje. Mert tanítani, gyermeket nevelni csak az tud, aki nem képes nem hinni a jövőben. Márpedig ez egy tízgyermekes tanárcsaládban már nem elv: a génekbe van írva, még csak beszélni sem kell róla. A jövőbe vetett hit jelen van, mint a levegő.

Végül itt van a legsúlyosabb, mindent megtámasztó pillér: a tudat, hogy csak a szeretet képes összetartani a világot. Csak az a kapcsolat fontos, amelyet a szeretet tesz tartóssá. És mindezek mögött, olykor „elásva”, olykor kimondva ott a felismerés, hogy a teremtő és megváltó Isten kezében vagyunk mindannyian. A hit nagyapám számára sziklaszilárd, olykor vehemensen képviselt valóság volt – ha nem is mindig ilyen módon, így kimondva, de minden gyermekét körüllengi az Istenhez való tartozás tudata.

Ez az univerzum közel sem tökéletes: teli van görccsel, élhetetlenséggel, olykor a nevetségességet súroló naivitással, a kétségbeesés és az öröm harcaival. Mégis, amikor a fiam kérdez, csak ezt tudom neki továbbadni – azt, amit én is kaptam.

A koszorú közepéről most, huszonhat évvel nagymamám halála után a második virág, nagyapám is kihullott. Ettől azonban az egész világegyetem nem esett szét. Kit tudja, talán nem is ők ketten álltak a középpontjában, hanem Valaki más, aki tegnap és ma és mindörökre ugyanaz…

Hegedűs Attila