A közelmúlt krónikája

Adnak-e többletet az egyházi iskolák? Az elmúlt másfél évtized folyamán – amikor számos egyházi oktatási intézményt újraindítottak – sokan és sokszor tették fel ezt a kérdést. Azokban az iskolákban, amelyekben képesek voltak eredményeket felmutatni, megemelkedett a növendékek száma. Erre különféle magyarázatokat adtak: beszéltek az oktatás magas színvonaláról, kiemelkedő tudású és képzettségű tanárokról, munkájukat életükkel, magatartásukkal hitelesítő nevelőkről, a „nemzet napszámosairól”, akik mindent feláldoznak az iskoláért…

Lehetne folytatni a sort lélektani magyarázatokkal, például azzal, hogy a jó pedagógus beleéli magát az ifjúság helyzetébe (empátia), és nemcsak iskolaidőben osztja meg a napjait velük, hanem részt vesz a fiatalok szórakozásaiban, otthoni életében, adott esetben átveszi a szülő, a testvér, a barát szerepét is. Úgy mondják, hogy az elhivatott pedagógus nem hagyja magára tanítványát életének egyetlen nehéz, netán válságos helyzetében sem.

Ez lenne az egyházi iskolák alapvonása, az a többlet, amelyet kiváló személyiség, felkészült tanárok egyéni erőfeszítésük árán nyújtanak, s amellyel magukhoz láncolnak fiatalokat? Nem hiszem, hogy csupán erről van szó! A többletnek felfelé mutató és felülről táplálkozó antennája van!

Csak egy példa erre a dolgozók gimnáziumának érettségi vizsgájáról, mely a soproni evangélikus líceumban folyt. Ott áll a vizsgabizottság előtt a tizenöt fiatal – köztük családosok, édesapák, édesanyák, akik a munkahelyükről, a gyermeknevelés gondjai közepette jártak több éven át hétről hétre az estébe nyúló órákra. Most derül ki, hogy sikerült-e elsajátítaniuk a tananyagot. Az igazgató felkéri az evangélikus hittanból érettségiztető tanárt, hogy mondjon el egy imádságot. „Minden gondotokat őreá vessétek, mert neki gondja van rátok” (1Pt 5,7) – hangzik az apostoli ige biztatása, majd egy rövid fohász következik. Úgy jut el a kérés az imádság antennáján keresztül az égi adótoronyhoz, mint ahogyan a harangkondulás kergeti szét a viharfelhőket a falu felett. Az ima a kérdezőkért is szól, hogy bölcsen és segítőkészen tudjanak az érettségizőkhöz fordulni, mint a szülő a gyermekhez, vagy mint Jézus a viharos tengeren vízbe süllyedő tanítványához – kezét nyújtva.

Ez az a bizonyos többlet: a lelki antenna, amelyet úgy „hangolhatunk” az imádságban, hogy az egyházi iskoláinkban tanuló fiatalok lelkében szétoszoljon a félelem felhője, és az értelem, a megtanult ismeretek tiszta fénye világítson elméjükben. Hogy a vizsgáztatók a fiatalok iránt érzett szeretetből és együttérzésből segítsenek a hálóba juttatni akár a viharzó tengerből is a „szellemi táplálékot”, amelyért talán éjjeleken át fáradoztak.

Talán felvetődik a kérdés: megbecsülik-e ezt a többletet? Lehet, hogy iskoláink az anyagiak terén néha munkájuk akadályoztatását érzékelik azok részéről, akiknek feladatuk lenne és lehetőségük van arra, hogy segítsenek. Az egyház ugyanis a többletért, a spiritualitásért, az „antennaszolgálatért” nem kér többet; annyit vár el, mint az állami iskolák.

A lelki többlet értékét megtapasztalva az érettségi után többen úgy nyilatkoztak, hogy a vizsga előtt nagy erőt jelentett számukra a fent idézett bibliai ige és az elhangzott imádság. Azzal biztatta őket, hogy most is gondviselő Atyánk van, aki nem hagyja el gyermekeit.

És ez a döntő: a többlet értékének megbecsülése azokban formálódik, akik egyházi iskoláinkban a szellemi színvonal érvényesítése, illetőleg elsajátítása mellett Istennek tudnak hálát adni, miközben a kapott értékeket szétosztják családjukban és más közösségekben…

Szimon János