Keresztény szemmel

Közel húsz éve, 1986 márciusában a Lutheránus Világszövetség héttagú delegációja felkereste a szervezet távol-keleti tagegyházait. A küldöttség – amelynek e sorok írója is tagja volt – március 24-én, nagyhét hétfőjén Julius Filo ifjúsági referens (ma szlovák egyetemes püspök) vezetésével Hirosima pályaudvarán szállt ki a vonatból, és elindult a Béke-emlékpark megtekintésére. Annak idején lapunkban – és jó néhány egyéb helyen is – beszámoltam a négy országot érintő útról és külön erről a látogatásról is. Augusztus 6-án azóta is minden évben figyelemmel kísérem a megemlékezést a tévéhíradókban, hiszen rendkívüli élmény volt – még ha szomorú is – az a délután.

Először a dómot pillantottuk meg a folyó partján. 1945. augusztus 6-án 8 óra 15 perckor e fölött robbant ötszáznyolcvan méter magasan a Kisfiúnak (Little Boy) nevezett atombomba. Gomba alakú füstje kilenc kilométer magasra szökött. Paul W. Tibbets ezredes, parancsnok az édesanyja iránti hálából nevezte el a repülőt Enola Gaynek; nevét előző nap festette rá a gép orrára. (A repülőgép ma Washington mellett, az amerikai repülési és űrkutatási múzeumhoz tartozó Steven F. Udvar-Hazy Centerben található. A névadó kaliforniai üzletember 1956-ban, tizenhárom éves korában hagyta el Magyarországot; a 2003-ban felavatott létesítmény építési költségeinek körülbelül a felét – hatvanmillió dollárt – ő adományozta.)

A fő emlékmű hátterében is látható romos, kiégett épületet meghagyták mementónak; maga a város teljesen újjáépült. A dóm nem egyházi épület volt, csak a kupolája miatt nevezik így (a dome szó angolul többek között kupolát jelent); 1913-ban az itteni iparkamara székházának készült egy osztrák építész tervei alapján. Nagyon jól megépítették, ha ennyi megmaradt belőle. Hónapokig eljátszottam a gondolattal, hogy ha mégis templomromnak tekintenénk, akkor milyen igét írnánk a bejáratára. Júliusban a balatonfenyvesi kis református–evangélikus templom bejáratánál (sokadszorra) olvashattam Ézs 55,6-ot: „Keressétek az Urat, amíg megtalálható!” Azóta is úgy érzem, hogy ez a leginkább odaillő…

A hídon átsétálva a gyermekek emlékművéhez értünk. A bombát vagy űrhajót formázó alakzaton táncoló gyermekalakok mintha azt kérdeznék: „Milyen világot hagytok ránk?!”

Néhány lépés után megálltunk a központi emlékmű előtt, amely hagyományos japán házra emlékeztet. Előtte örökmécses ég addig, amíg béke van bolygónkon, illetve az emberek „megelégszenek” a helyi háborúkkal. A talapzatban helyezték el az akkor hetvenezer azonosítható áldozat nevét (2002-ben 226870 fő). Mind a heten egy-egy szál fehér virágot tettünk le néhány szavas, csendes imádság kíséretében. Soha többé! Ezt nem lehet elfelejteni!

Az emlékmúzeumban a Hirosima, Nagaszaki – a nukleáris fegyverek aratása című filmet tekintettük meg, melynek utolsó mondata így hangzott: „Legközelebb már nem lesz, aki erről beszámoljon.” Ezután a katasztrófa egyik túlélőjével találkoztunk. Matsubara Mioko akkor tizenkét éves iskoláslány volt; a háromszáz tanuló és tanáraik közül alig néhányan maradtak életben. Kilenc műtét kellett ahhoz, hogy az égésnyomok úgy-ahogy begyógyuljanak Matsubara Mioko testén. Amikor csoportunk egyik tagja megkérdezte a metodista keresztény nőtől, hogy meg tud-e bocsátani azoknak, akik miatt annyit szenvedett, igennel válaszolt.

Arra szoktak hivatkozni, hogy a két atombomba bevetése szükséges volt, hiszen így sokkal kevesebb áldozattal és hamarabb fejeződött be a háború (Hirohito császár augusztus 15-én jelentette be a feltétel nélküli megadást). Enélkül tavaszig is elhúzódott volna, milliók életét követelve – így a későbbi áldozatokkal együtt „csak” százezrekét oltotta ki. Ma már arról is sokat beszélnek, hogy Drezda bombázásakor, 1945. február 13–14-én is körülbelül annyian halhattak meg, mint közvetlenül a két atombomba miatt.

Drezdában a hagyományos gyújtóbombák serege követelt sok áldozatot, a két japán városban pedig a pusztító hatást tekintve minőségi ugrást jelentő két atombomba. Amiben viszont nincs különbség: az ártatlan áldozatok mindenhol ártatlan áldozatok. Mostanra több országnak van atomfegyvere, mint 1986-ban, és a mai „kisfiúk” gazdái mondják meg, hogy kinek lehet, és kinek nem. Több mint valószínű, hogy Iraknak nem volt atomfegyvere, de kétszázezer áldozat „kellett” hozzá, hogy ezt megtudja a világ.

Látogatásunkat a békeharangnál fejeztük be – a harangot bárki megkongathatja oldalról egy nagy rúddal; mi is így tettünk. Hangja – különösen az emlékműnél, ahol csak hallottuk, de nem láttuk – mintha a világ végére figyelmeztetett volna.

Az atom- és más tömegpusztító fegyverek valóban a világ végére figyelmeztetnek. Nem tudjuk, hogy az emlékmű előtt még meddig fog égni az örökmécses. Ugyanakkor nem embertől függ – legyen akármilyen nagy hatalmú és/vagy akármilyen őrült –, hogy meddig áll még fenn a jelenlegi világ: „…nehogy (…) hirtelen lepjen meg titeket az a nap, mint valami csapda, mert úgy fog rátörni mindazokra, akik a föld színén laknak.” (Lk 21,34–35)

Dr. Szentpétery Péter