Liturgikus sarok

Istentisztelet és misszió 3.

A bibliai alapvetés után következzék a konklúzió. Szeverényi János, egyházunk missziói munkaágának irányítója az alábbiakban arról vall, hogy a Szentírás mondanivalójára építve hogyan látja az istentisztelet lényegét, az egyház istentiszteleti életének lehetőségeit és veszélyeit. (H. K.)

Múlt heti számunkban így fejeztük be a Liturgikus sarok misszióról szóló cikkét: „Az istentisztelet arra való, hogy Isten népe egybegyűljön, hogy örüljenek a másikban is jelen lévő és cselekvő Istennek, hogy kicseréljék egymással tapasztalataikat az Úr nagyságos dolgairól, és a hiányok betöltessenek a gyülekezet tagjaiban meglévő isteni adományok által.”

Nem az a lényeg, hogy egy héten egy órát „tartsunk istentiszteletet”, hanem az, hogy legyenek olyan közösségi alkalmak, amikor Isten népe körében erővel és hatalommal szól az ige, ahol közösen részesülhetünk a szentségek ajándékában, és hallhatjuk a kiküldő parancsot: „Menjetek el tehát…” (Mt 28,19) Menjetek, menjetek, menjetek!

Miért is kell menniük a tanítványoknak? Megvalósítani a hétköznapokban Isten akaratát (evangélizáció, tanúságtétel, lelkigondozás, a szeretet gyakorlati cselekedetei). Nem kántáló, kánaáni, belső, egyházi tolvajnyelvre van szüksége a világnak, hanem Isten fiaira, akik szóval, cselekedettel, lelkülettel, egész életükkel azt sugározzák, bizonyítják, hogy él az Úr és cselekszik.

A gyülekezet nem emberi szervezet, hanem a világból kihívottak (eklézsia szavunk görög eredetije, az ekklészia „kihívottakat”, „összehívottakat” jelent) családias közössége. A gyülekezet Isten teremtése, ahogyan az egyén hite és új élete is Isten munkája. A zavar abban is mutatkozik az egyházak gyakorlatában, hogy az egyik vonulat próbálja „zártkörű rendezvénnyé” alakítani az istentiszteletet. Abban az illúzióban ringatja magát, hogy már a földön elkülönül „a búza a konkolytól”, illetve hogy a „szenteknek” már nincs is szükségük megtérésre, evangélizációra. Ők már csak „ünnepelni” szeretnének, elitista módon. De ez az „ünneplés” érthetetlen a távolról érkezőnek. A Szentlélek szereti megtalálni az emberekkel a kulturális kapcsolópontokat is.

Egy másik irányzat szerint az istentisztelet valamilyen népgyűlésféle, ahová el lehet járkálni akár évtizedeken keresztül is megtérés, megszentelődés nélkül, ahol csak úgy „el lehet lenni” következmények nélkül. Megint mások – ez talán a legvékonyabb réteg – minden alkalmat térítésre szeretnének használni.

Mi a feloldása ennek a feszültségnek? Az, ha ebben a kérdésben is Jézusra nézünk, tőle tanulunk. Ő valóban mindenkihez jött, vállalta az „asztalközösséget” a bűnösökkel is, de egyértelműen megtérésre hívta és segítette őket. Ugyanakkor voltak Jézus körül elhívott, „kihívott” szolgáló közösségek – a három, a tizenkettő, a hetven… –, de elérhetővé tette magát és az Isten országát olyanok számára is, akiknek nem volt kapcsolópontjuk egyházhoz, gyülekezethez.

Egy vasárnapi gyülekezeti istentisztelet ezek után minek számít? Népegyházi „hegyi beszédnek” vagy a beavatottak misztikus közösségének? Nem gondolkodhatunk sablonokban. Egyházközségeink jelentős részében szinte csak hetente (vagy többhetente) van egy-egy közösségi alkalom. Az ilyen találkozásnak egyszerre kell missziói, tanítói, befogadó és közösségi karakterűnek lennie.

Ugyanakkor fontosnak tartom, hogy a legkisebb gyülekezetben is legyen legalább néhány testvérből álló munkatársi, tanítványi csapat, amelynek tagjai rendszeresen találkoznak, együtt imádkoznak, megbeszélik a szolgálatokat, terveznek. Ahogyan Jézus is tette a tanítványaival vagy Pál, Luther és mások a munkatársaikkal. Azonban a presbiteri munka nem mindig és nem mindenütt ilyen.

A gyülekezeti istentisztelet missziós, evangélizációs alkalom és a már megtértek, a szolgálók, a „rendes tagok” ünnepi közössége egyszerre. Egyik karakterről, színről, ajándékról sem mondhatunk le. Korszakváltást él át az európai kereszténység is. Az uralkodó egyháznak vége. Közösségeink csak akkor maradnak fenn, ha Isten igéje által megújulnak, ha kialakul egy új, hitvalló kereszténység, és átalakulunk közönségből családias közösséggé.

Szeverényi János