Keresztutak

Amikor ezeket a sorokat írom, egy hét telt el a Mevisz júliusi Bárka-táborának befejeződése óta. Hiába próbáltam más programot szervezni magamnak közvetlenül utána, a tábor élményei, örömei, beszélgetései, tanulságai, sőt néha még feladatai is előjönnek, dolgoznak bennem…

Késő éjjel gördültünk be a szövetség kék kisbuszával a düledező falú kemenesmihályfai parókia udvarára. Talán még az eső is esett. Néhány táborlakó társunk már megérkezett előttünk, voltak, akik már fekvőhelyüket is elfoglalták, elhelyezkedtek, és aludni próbáltak; voltak, akik fel-alá járkáltak a hálókban, és azt számolgatták, hogy is fogunk itt elférni. Tudtuk azt is, hogy a csapat utolsó része még később fog befutni, őket meg kell várnunk ébren, és helyet kell készítenünk a számukra. Éjjel két óra körül úgy feküdtem le süppedős-nyikorgós emeletes ágyamba, hogy csendesen sóhajtottam magamban: „Hogy lesz ebből tábor?”, és azt gondoltam, „lám-lám, minden emberi erőfeszítés kevés lenne, nélküle nem menne. Uram, légy velünk…!”

Eszembe jut az is, miként fejeződött be a tábor. Sütött a nap, a kertben a sokat látott mihályfai gesztenyefa alatt ültünk egy nagy körben, fáradtan; egyszerre boldogan és szomorúan, csordultig telt szívvel próbáltuk szedegetni a morzsákat a tábor jó és kevésbé derűs pillanataiból. És bár időnként egy nehezített akadálypályához hasonlítottak a körülmények, a hét eleji esős napok és a házbéli – nem túl magas színvonalról tanúskodó – viszonyok ellenére többségben voltak a pozitívumok; az akadályokat közös erővel leküzdöttük; kivártuk, hogy kisüssön a nap, egymásra figyelve jól éreztük magunkat együtt.

Örültünk annak, hogy a kőszegi kirándulás napjára jó idő lett, és megnézhettük a várat, a múzeumot, az evangélikus templomot, és hogy amikor mégis eláztunk egy séta során, csodálatos kettős szivárványt láthattunk. (Régi táborozók mesélik, hogy ez talán mihályfai specialitás; a korábbi években is láttak már itt ilyesmit.) Örültünk annak is, hogy az esős napon nagyon szép, színes virágcserepeket készíthettünk szalvétatechnikával, hogy a tábor műalkotásaiból színes kis kiállítást nyithattunk. Milyen jó meggylevest, tócsnit (krumplilepényt), lángost és sütit készíthettünk és ehettünk! Az utolsó nap délutánján a környékbeli íjászok jóvoltából még lőhettünk is. És még sorolhatnám… Jó volt!

Elmesélhetném az elmaradhatatlan Ság hegyi túrát is: azt, hogy végül is eljutottunk odáig az egyetlen teljesen esőmentes napon, de nagy szomorúságunkra a kráterbe nem mehettünk fel, mert ott filmforgatás előkészületei zajlottak, ezért azt az erdei utat, amelyen korábban kerekes székekkel is haladhattunk, most lezárták, így a vendéglő melletti tisztáson való pihenéssel telt a délután.

De ha mindezt a sok színes élményt feleleveníteném, az még mindig kevés lenne ahhoz, hogy kiderüljön, mitől válik igazivá egy Bárka-tábor.

Nagyon különböző élethelyzetekből és körülmények közül érkeztünk oda, és alkottunk egy közösséget közel negyvenen. Volt, aki harmonikus családi körből, volt, aki szívszorító intézeti keretek közül jött; volt, aki lehetőségeit maximálisan kihasználhatja, és volt, aki egy szociális otthon zárt világban kénytelen élni. Voltak közöttünk álmodozók és reménykedők; voltak, akik már „beletörődtek”, megkeseredtek; volt, aki a korához képest sokkal felnőttebben tud viselkedni és átlátni helyzeteket, és volt, aki gyermeki derűvel csodálkozik a világra felnőtt kora ellenére is. Mindenkinek megvan a maga titokzatos, egyedi élettörténete, élmény- és gondolatvilága saját magáról, a világról és Istenről is talán.

Önmagában ez nagyon groteszknek tűnik: mit keresünk, mit akarunk így együtt csinálni, mit tudunk egymással kezdeni?! Emberi ésszel és a magunk erejéből keveset: esetleg szánakozni tudunk vagy irigykedni egymásra. Csak ha áthangoljuk magunkat arra, amit Pál apostol mondott Istenről – „…keressék az Istent, hátha kitapinthatják, hiszen nincs is messzire egyikünktől sem; mert őbenne élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,27–28) –, akkor kezd másként szólni a dallam. (Az áhítatok vezérfonalát Pálnak az Areopágoszon elmondott beszéde – ApCsel 17,22–34 – adta. Az áhítatot tartók ennek egy-egy verséről gondolkodtak el, és osztották meg gondolataikat a táborlakókkal.) Isten nincs messze egyikünktől sem: meggyőződésem szerint itt van körülöttünk, és ott van mindegyikünkben egy darab belőle. Nemcsak a földi mércével mérve szépekben, egészségesekben és szerencsésekben, hanem mindenkiben!

Nem mindig könnyű elfogadni a saját helyzetünket sem, és emberi logikával talán nem lehet megérteni a mások a miénknél talán rosszabbnak, hátrányosabbnak tűnő helyzetét sem. Nem könnyű nyitottnak lenni a másik ember álláspontja és gondolatai iránt sem. Kérdések feszülnek egymásnak, feszítenek minket belülről, a válaszok pedig nem készen pottyannak az ölünkbe. De mégis, ebben a feszültségben rejlik az a megmagyarázhatatlan lényeg, amely dallammá rendezi a Bárka-táborok „szedett-vedett” közösségének különálló, önmagában talán hamiskásan szóló és nehezen értelmezhető hangjait: mozgássérült barátaimmal beszélgetve megállásra kényszerülök, tanulok, tapasztalok és kapok. Másoknak talán én tudok támaszt vagy vigasztalást nyújtani, és látom, ahogy a közösség tagjai között sorra alakulnak ezáltal a kapcsolatok. És persze hogy nem a magunk erejéből vagy jóindulatából van ez így, hanem attól, hogy az „ő nemzetsége vagyunk”, hogy őbenne élhetünk, mert ő bennünk is van, kincsét bízta ránk!

Sokszor érezzük, hogy kevés egy tíznapos tábor minderre – és mindenre –, fizikailag viszont elfáradunk. Az idén megtanultam azt, hogy látnunk kell korlátainkat és kicsinységünket is. Azt és annyit tudunk megosztani egymással, amink és amennyink van. Azt viszont feladat továbbadni, hiszen nem a magunk érdeme, hanem ránk bízott drága kincs, ajándék!

Köszönöm! Mindenkinek, aki ott volt, és mindenkinek, aki lélekben volt velünk! Folytatjuk! Találkozunk, talán előbb is, mint a jövő nyáron!

benceorsi