Kultúrkörök

Hivatása csavargó, polgári foglalkozásként szívesen ücsörög Raguzában egy kőlépcsőn, és szalmaszállal piszkálja a fogát. Halt harminchat évig, élt néhány napot. Siratják őt a „fijjugg”: Fülig Jimmy, Vanek úr és Piszkos Fred. Idén lenne százéves Rejtő Jenő.

Talán nem tévedek, ha azt állítom, hogy Jókai mellett a legolvasottabb magyar író Rejtő Jenő. Ám hiába keressük nevét a hazai irodalom nagyjait felsorakoztató vaskos kötetekben, az irodalomtudomány nem vesz tudomást róla. Pedig művei nem „csak” ponyvák, hanem sajátos ötvözetei a kor divatos légiósregényeinek és ezek paródiájának. Aki végignevette egyszer is A láthatatlan légiót, az többé nem tud komolyan venni egyetlen igazi légiósregényt sem. Sziporkázó humora, bravúros szójátékai, abszurd ötletei népszerűvé teszik őt az alig olvasók tágas és az irodalmi ínyencségekre vágyók szűkebb táborában egyaránt.

A háború után a hivatalos irodalompolitika a ponyvaírók közé sorolta, műveit majd egy évtizeden át nem adták ki. Fülig Jimmy és társai zugárusok sötét táskáiban lapítottak, és elképesztően magas áron cseréltek gazdát. Amikor 1956-ban egy kiadó mégis megjelentette A láthatatlan légiót, megfenyegették az igazgatót, hogy lelövik, ha nem hagy fel a kötetek kiadásával. Akár egy P. Howard-regényben. A vezető ennek ellenére teljesítette az ötéves tervet, és nem hagyott fel a szocializmus Rejtő általi építésével: sorozatban jelentette meg a P. Howardokat, és nem lőtték le. Azóta Vanek úr és Piszkos Fred a könyvtárak legnépszerűbb lakói, holdfényes estéken előbújnak a szamárfüles, agyonolvasott, koszos kötetekből, és hatalmas vircsaftot rendeznek a békés könyvtártermekben.

Sokáig kérdéses volt, hogy Rejtő kitette-e valaha is a lábát Budapestről, és feltételezték, hogy regényalakjainak kalandjai csak korlátlan fantáziájának a termékei. A közelmúltban azonban előkerült egy eddig bujkáló Rejtő-kéziratköteg, amely egyértelmű választ adott a kérdésre: az író életének kalandjai vetekszenek a „fijjugg” történeteivel. A kéziratok között lapult egy útinapló is, amelyet Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címmel jelentettek meg; ebben az 1927 és 1930 közötti európai csavargásának élményeit rögzíti.

Naplójából kiderül, hogy tizenkilenc éves korában néhány fillérrel a zsebében Berlinbe utazott, és Heltai Jenő ajánlásával megpróbált bejutni a város neves színházaiba. Mivel ez nem sikerült, kénytelen volt más munka után nézni: lovakat csutakolt egy versenypályán, statiszta volt néhány filmben, majd továbbállt Hamburgba, ahol illatszerekkel házalt. Svédországban heringhalászok között dolgozott, és feledhetetlen tapasztalatokat szerzett a dokkmunkások életéről. Egyetlen állam sem kedveli az úti okmányok nélkül flangáló idegeneket, így számtalanszor toloncolták egyik országból a másikba, és alkalma nyílt összehasonlítani különböző börtönök és fogdák komfortfokozatát.

Hajófenéken potyautasként indult el Franciaországból Afrikába, de útközben észrevették, és kazánfűtőként szolgálta meg a viteldíjat. Valószínűleg csak pár napot töltött Afrikában, ahol beállt a légióba, és hatvanadmagával elindult Dakar felé. Élményeiről így számolt be: „Egy ezredorvos kitüntető jóvolta és egy megevett fél darab szappan segítségével rövid idő alatt szabadultam a légióból, és következett egy lázálomszerű vánszorgás félig ébren, félig halva Észak-Afrika felé. Trópusi lázam volt. Autócar tetején, a szörnyű napon, mint csomagfelvigyázó érkeztem meg Casablancába.”

Amikor hazatért, és a Keletiben leszállt a vonatról, a testvére elképedve üdvözölte, mert úgy festett, mint egy későbbi regényhőse: vitorlavászonból készült kabátot és zsakettnadrágot viselt.

A hórihorgas, már fiatalon kopaszodó fiú belevetette magát a pesti életbe: három ökölvívó-szakosztálynak volt egyszerre a tagja, rengeteget olvasott, és Buttola Ede barátjával együtt Három nap címmel operettet írt. Az újdonsült szerzők művét ugyan nem tűzte műsorára egyetlen színház sem, de a későbbi librettóira írt operetteket, az Aki mer, az nyer, illetve az Úrilány szobát keres címűt több százszor játszották. Ösztöndíjasként tanult Rákosi Szidi színitanodájában, ám mivel nem tűnt ki a többiek közül, egyik napról a másikra felhagyott színészi ambícióival, és végképp az írás felé fordult.

Első igazi sikerét a Nádasi László barátjával együtt alkotott Gengszteridill című kabarétréfájával aratta 1932-ben. Nem sokkal később megismerkedett a Nova Könyvkiadó főnökével, és neki jelentette be, hogy pengős regényeket szeretne írni. Az igazgató légiósregényeket parancsolt, és megkérte Rejtőt, hogy válasszon magának valami jól csengő angol nevet. Ő azonnal kapcsolt, és kivágta: P. Howard. 1936-ban már ezen a néven jelent meg A pokol zsoldosai című műve, és ettől kezdve ontotta az öngúnnyal, frivol szójátékokkal megtűzdelt történeteket. Néhány éven belül divatos szerzővé vált, mindenhol ment valamilyen darabja, ő volt a színházi megrendelők álma: egy hét alatt szállította a megígért, pontosan egyórás kabarétréfát.

A korábbi csavargó alig győzte beseperni a pénzt. Abban az időben, amikor havi kétszáz fixszel az ember könnyen viccelt, ő gyakran kétezret keresett, ám képes volt néhány nap alatt elverni a teljes összeget, különösen, ha ehhez segítőtársak is akadtak. A Japán kávéház galériáján tanyáztak a hamiskártyások, akik szívesen fosztották ki a hozzá hasonló balekokat. Rejtő ugyan tisztában volt azzal, hogy kikkel ült le játszani, de a tapasztalat oltárán szívesen feláldozott néhány száz pengőt, mert tudta: az élményalap következő regényének hamiskártyás figuráival úgyis megtérül. Dolgozószobáját a Japán és a Bucsinszky kávéházban rendezte be, ahol saját márványasztalt tartottak fenn neki, és egyáltalán nem zavarta, hogy élénk társasági élet folyik körülötte. Ha pénzszűkében volt, letépett néhány sort a kéziratából, és azzal fizetett. A pincér pedig átsétált a kávéházzal szemben lévő Nova kiadóba, ahol megkapta a pénzt.

Előfordult az is, hogy éjjel háromkor felhívta a gépírónőjét, hogy nemsokára ott lesz, mert diktálni szeretne. És Rózsika az éjszaka közepén felvette az estélyi ruháját, kirúzsozta magát, mert Rejtő úr ragaszkodott az eleganciához. A lánynak komoly arccal kellett végighallgatnia a legképtelenebb jeleneteket is, mert ha véletlenül mosolyra húzódott a szája, az író olyan goromba lett, mint egy kiképző őrmester. Az angyali türelmű Rózsika végül elnyerte méltó jutalmát, Rejtő feleségül vette.

A kimerítő munka, az álmatlanság és az izgatószerek felőrölték idegrendszerét; 1939-től többször is kezelték idegszanatóriumban. Egy időben Lipótmezőn gyógyítgatták, de nappalra kiengedték, és csak éjszakára ment vissza. Egy este későn érkezett, a kapu már zárva volt, mire rugdosni kezdte. A portás kérdésére közölte, hogy a hálószobáját keresi. „Megőrült?” – kiáltott rá a kapus. „Igen, azért van itt a hálószobám” – felelte.

Az első munkaszolgálatos behívó után még lázasabb tempóban dolgozott: megírta a Piszkos Fred közbelép Fülig Jimmy őszinte sajnálatára című művét és a Vanek úr Párizsbant. Még a szanatóriumban is állandóan dolgozott. Itt kapta vissza az egyik kéziratát is: a kiadó arra kérte, hogy dolgozza át, mert ellentmondásokat találtak benne. Rejtő ekkor fellázadt a kiadói önkény ellen, és egy rendkívül keserű hangú levélben szakított a Novával. Az ellopott futár és a A megkerült cirkáló már máshol jelent meg.

A súlyosan idegbeteg, sárga csillagot viselő íróval 1942 novemberében indult el a vonat a keleti frontra. Voronyezs térségében mínusz negyven fokban meneteltek a minden terhüktől megszabaduló, beteg, éhező munkaszolgálatosok. Rejtő nem a sorból dőlt ki, hanem flekktífusz végzett vele. Regénybe kívánkozó sírfeliratát már korábban megírta Sír (a) felirat címmel. „Halt harminchat évig, élt néhány napot, / S ha gondolkozott, csak álmodott / Néhány lapot. S mikor kinevették: /Azt hitte, hogy kacagtatott. / Most itt fekszik e nehéz / Temetői hant alatt, / Zöld koponyáján kiüt a csíra / És azt álmodja, hogy él. / Szegény. Béke hangjaira!”

Jánosi Vali