Evangélikusok

A svéd származású Dag Hammarskjöld (1905–1961) az ENSZ második főtitkára volt, aki a hidegháború évtizedeiben, 1953–1961 között Isten diplomatájaként igyekezett segíteni a béke fennmaradását Földünkön. Szolgálata során Isten előtti felelősséggel ült tárgyalóasztalhoz mindenkivel. Ez a magas lelki-erkölcsi mérce az oka, hogy sokan mindmáig az ENSZ legnagyobb hatású vezetőjének tartják, aki példamutató módon bizonyította politika és erkölcs, politika és lelkiség összekapcsolásának a lehetőségét. Az idén az ENSZ-ben, Svédországban és sok más országban is előadások, konferenciák, filmek, vándorkiállítások, koncertek, szoboravatások tanúskodnak arról, hogy Hammarskjöld mennyire él és hat mai világunkban is. Az alábbi írás a lapunk ez évi 9. (február 27-i) számának 6–7. oldalán megjelent cikk folytatása.

Ha valakire a világpolitika felelős posztján ráillik, hogy ő ott is, sőt ott igazán Jézus Krisztus „jó vitéze”, bizonyságtevője, nagykorú világi keresztény volt az elvilágiasodás legcsekélyebb jele nélkül, akkor ez Dag Hammarskjöldről kétségtelenül elmondható. Halála után felfedezett lelki naplója, a Vägmärken (Útjelző) szerint szinte naponta, illetve minden jelentős élethelyzet előtt, alatt és után Istenhez fordulva – coram Deo, az ő színe előtt, ahogy a teológia mondja – igyekezett meghozni személyes életében és a világpolitikában nemzetek, milliók életét befolyásoló döntéseit. Mind a magánéletben, mind a közügyekben megvalósította, élte a protestáns hit sarkalatos tételeit: egyedül hit által, a Szentírásra támaszkodva és Jézus Krisztusra tekintve töltötte be „minden hívő egyetemes papi szolgálatának” reá kimért teendőit.

Az ENSZ főtitkárát New Yorkban gyakran látták, amint egyedül látogatja a különböző keresztény felekezetek templomait. Ilyenkor magába merülten üldögélt. A lelkészeknek azt a kérését, hogy lehetőség szerint rendszeresebben jöjjön istentiszteletre, udvariasan, de határozottan elutasította, hiszen minden percét hivatalos teendői kötötték le. Ugyanakkor a hitet a legszemélyesebb közügynek tekintette, amiről adott pillanatokban nem is hallgatott.

Nem lehet említés nélkül hagyni, hogy a zsoltáros főtitkár naponta olvasta, tanulmányozta az élet igéjét. 1954 decemberétől rendszeresen bevesz naplójába idézeteket angol nyelvű Bibliájából. Életének és a világpolitikának a válságosabb időszakaiban megsokasodnak az igék. Huszonegyszer citál zsoltárverset, nyolcszor evangéliumi verset (Mátétól, Jánostól), egyszer a Jelenések könyvét, valamint Ézsaiást és Mózes első könyvét. Többször említi a 139. zsoltárt. Élete utolsó évében, 1961-ben is csak úgy sorjáznak a zsoltáridézetek (109,25–26; 73,16–17; 60,4; 78,35). A 73. zsoltárt kétszer is idézi: „Elgondolkoztam rajta, meg akartam érteni, de túl nehéznek tűnt nekem. Végül elmentem Isten szent helyére, és megértettem, hogy milyen végük lesz” – vajon mire gondolhatott, mi lehetett az, amiért újra visszatér ehhez az igéhez? Az utolsó bibliai idézet 1961. augusztus 2-áról datálódik, halála előtt jó másfél hónappal: „Meggondolták, hogy Isten a kősziklájuk, a felséges Isten a megváltójuk.” (78,35)

Említtessék most Hammarskjöld élő hitére, igazi belső koordinátáira egyetlen példa. A zsoltáros korszak 1954. decemberével kezdődik. 10-én közbenjárásra kérik föl egy nemzetközi konfliktus megoldása érdekében: Kínába kellett utaznia, hogy kieszközölje tizenöt amerikai pilótának az USA-ba való hazaengedését. A nem veszélytelen megbízatás teljesítésének kezdetekor, az első este le első zsoltárbejegyzését naplójába: „Szólott egyszer az Isten, és ezt a két dolgot értettem meg: Istennél van az erő; nálad van, Uram, a szeretet. Te megfizetsz mindenkinek tettei szerint.” (Zsolt 62,12–13)

Elutazik Kínába. Az év vége ott éri. Pekingben december 30-án ezt jegyzi be naplójába angolul: „Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék, kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.” (Zsolt 139,9–10) Mi ez, ha nem az Isten vezetésében való feltétlen bizalom, annak hite és bizonyossága, hogy bárhová is kerüljünk, az Úr keze velünk van?! Messze az ENSZ székházától, Amerikától, egy politikailag ellenséges világban egyes-egyedül nagyon is rászorul az ige bátorítására. Saját félelmeivel szemben is megbátorodik a lelke.

Nem kétséges, hogy Hammarskjöld hatalmas szellemi és politikusi teljesítményének hátterében hitén kívül politikai etikájának volt a legnagyobb felhajtóereje, szerepe. Annak a rendkívüli szintézisnek mutatta fel példáját, amelyre csak a legkiválóbbak képesek: a maga felelős helyzetében következetesen és szervesen egyesítette a politikát és az etikát. Nem véletlen, hogy egyik skót méltatója szerint „vitathatatlan, hogy Hammarskjöld a legnagyobb államférfi, akit a politika Abraham Lincoln óta felmutathat”.

Ezt a rendkívüli teljesítményt, a politikus titkát sokan és sokféleképpen elemezték. A legalaposabb munkát Manuel Fröhlich, a jénai egyetem fiatal politikatudományi professzora végezte el 2002-ben: közel ötszáz oldalas könyvet írt Dag Hammarskjöld politikai etikájáról. Könyvében külön fejezetet szentel e politikai etika szellemi háttere feltárásának. Ebben elemzi a családi hagyományok szerepét a későbbi államférfi etikus gondolkodásának kialakulásában, a semleges svéd hivatalnoki közszolgálat, illetőleg Nathan Söderblom evangélikus érsek hatását. Részletesen reflektál naplójára mint erkölcsi erővonalainak tárházára, kimutatja a keresztény misztika szerepét etikus gondolkodása kialakulásában, az etika, az értelem és az egyetemes gondolkodás szövetségét jellemében. Külön részben vizsgálja meg Albert Schweitzer etikájának és filozófiájának vonzását, elemzi levelezésüket, ugyanígy Martin Buber politikai filozófiájának hatását és levelezésüket is részletesen bemutatja.

Hammarskjöld különösen az eltömegesedés veszélyeire ébredt rá a jeruzsálemi tudós Én és Te című könyvének olvasásakor, amelynek svédre való fordításával még utolsó, tragikus repülőútján is foglalatoskodott. A felismerés így summázható: az ember elvéti, elrontja egész életét, ha nem él a csodálatos istenközösség bensőséges kapcsolatával, ha nem fedezi fel Istent a legvonzóbb „te”-ként!

Hammarskjöld mindig összekötötte a személyes etikát a nemzetközi felelősségvállalással. Az etikus gondolkodás és a politikai cselekvés többszintű megvalósulásának számos példájával találkozunk Hammarskjöld tevékenységében: a bizalmas diplomáciában, az ENSZ kék inges – békefenntartó – csapatainak létrehozásában, a nemzetközi civil szolgálat szorgalmazásában.

Hammarskjöld naplójában és néhány beszédében közvetlen utalás történik a jelentős svájci gondolkodó, evangélikus orvos-teológus, Bach-interpretátor etikájának és Jézus-életrajzának megállapításaira. Az első nyomon követhető jelzés az, hogy Hammarskjöld hitet tett Schweitzer etikája mellett, amelyet közismerten áthatott az élet tiszteletének és védelmezésének a gondolata. A lambarénéi őserdei kórházból Schweitzer 1953. december 19-én ír levelet Hammarskjöldnek, aki akkor már az ENSZ főtitkára. Ebben a francia nyelvű levélben a „nagy fehér orvos” (ahogyan őt afrikai bennszülött betegei hívták) afeletti örömét fejezi ki, hogy az ENSZ-főtitkár a szolgálatban találja meg hivatását.

Válaszában Hammarskjöld utalt arra, hogy mennyire fontos számára a lelki alapok, az elméleti tisztánlátás és az ENSZ gyakorlati munkájának az összekapcsolása. Erre ösztönzi őt példamutató módon Schweitzer életműve. Tőle veszi át teljes tudatossággal a „megvalósítható béke” gondolatát. A főtitkár megvallja levelében azt is, hogy neki Schweitzer afféle igazi ötletadó és a haladás gondolatának a képviselője, kiváltképpen a békés koegzisztencia eszméjének megfogalmazásával.

Hammarskjöld átültette Schweitzer gondolatait – az élet tiszteletének eszméjét – a nemzetközi politika területére. Schweitzer eredetileg ezt így fogalmazta meg: „Az emberiség történetének menete hozza magával, hogy nemcsak egyének válhatnak etikai személyiségekké az élet tiszteletének etikája révén, hanem népek is.” A schweitzeri alapelvet: „Minden élet élni akar más életekkel együtt, melyek szintén élni akarnak”, Hammarskjöld a hidegháború nemzetközi viszonyaira átültetve így fogalmazza át: „Minden állam élni akar más államokkal együtt, melyek szintén élni akarnak!”

Schweitzer 1961 márciusában jelentkezik újra; levele a féltő szeretet hangján szólal meg: „Mióta olyan borzalmasan folynak az ügyek Kongóban, napról napra, néha még éjjel is Önre gondolok, mi mindent kell elviselnie, és mennyi küzdelme lehet. A hálátlanság és a hajsza, amelyet Ön ellen indítottak, hihetetlen. De ezek nem lesznek úrrá Ön felett. Mint »öreg afrikai«, azon a véleményen vagyok, hogy kevesebb halálos áldozat lenne, ha az afrikaiak egymással szembeni ellenségeskedését hagynánk kiélni, mint ha kívülről beavatkozunk harcaikba. Az indiai csapatok jelenléte igen veszélyes. Ki hiszi el, hogy ezek valóban ENSZ-csapatokként lépnek fel, vagy bárki is ennek tekintené őket?”

Mindkét gondolkodó azt vallotta, hogy a misztika és az etika összefügg. A puszta észérvek és válaszok nem elégítik ki az embert, aki rákérdez az élet és a világ értelmére. A misztikus tapasztalatok nem az ellenpólust képezik ebben a folyamatban: ész és misztika egészségesen kiegészítik egymást. A misztika nem világtól elforduló magatartást jelent, melynek egyedüli célja a belső tökéletesedés. Nem öncél; egy másfajta, minőségibb életforma, cselekvés, magatartás kialakítása a célja. Schweitzer így fogalmazott: „A misztika sohasem létezik önmagáért. Ez nem a virág, hanem csak a kelyhe. A virág maga az etika. Az a misztika, amely csak önmagáért létezik, olyan, mint a megízetlenült só…”

A szolgálat etikája szintén összekötötte ezt a két rendkívüli személyiséget. Kiváltképpen a lambarénéi leprakórház példája győzte meg erről Hammarskjöldöt. Ez az etikai tett az élet tisztelete elvének gyakorlati megvalósítása. Ez a modern Krisztus-követés. Az élet tiszteletének az etikája nem más, mint Jézus szeretetparancsának megvalósítása, betöltése. Hogy milyen erősen hatottak Hammarskjöldre ezek a gondolatok, azt jól mutatja egy 1942-ből származó naplójegyzete: „Legbelsőbb teremtő akaratunk jól sejti, miként tud egyetértésre jutni másokkal, átérzi saját egyetemességét – s megnyílik előtte annak az erőnek a megismerése, amelynek az akarat csak hírnöke lehet.”

Csak a szellemi hasonlóság, a hitbeli és erkölcsi világkép sok közös eleme ad magyarázatot arra, hogy az ENSZ-palota 38. emeletének magasából a világ eseményeit elemző, segítő diplomata és a lambarénéi leprakórház beteg négerei között, a „földszinten” szolgáló tudós prédikátor miért vélekedett hasonlóképpen a világ dolgairól.

Mindezek alapján megállapíthatjuk: Hammarskjöld életében páratlan világossággal kapcsolódott össze a keresztény hit és a tolerancia, a magas etikai mérce a politikai lehetőségek ésszerű felhasználásával – ahogyan azt a 20. században még Max Weber protestáns felelősségetikája és Bonhoeffer felelős helytállása is példázta. Ezért Hammarskjöld az élet oly távolinak tűnő tartományainak szerves összekapcsolásával, Isten diplomatájaként még jócskán előttünk jár. Legalább negyven esztendővel.

Dr. Békefy Lajos