A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 12. VASÁRNAP – Róm 9,15–16

Korunk embere hajlamos úgy gondolni Istenre, mint aki statikus Mindenható, aki a hétköznapi ügyek felett áll, aki trónusán ülve szemléli a lenti világot, akinek mennyei országa teljes mértékben különbözik földi életterünktől. Ő fent, mi lent. Ebből pedig arra a következtetésre jutunk, hogy valami „teljesítményre” kell törekednünk, amelynek gyümölcseként átléphetjük a két világ határát, és kapcsolatba kerülhetünk Istennel.

„Nincs szükség papokra, könyvünkből Ön is megtalálja Istent” – olvasom egy újság hirdetésében. „Ha a mi gyülekezetünkbe jársz, megtanulod mindenben meglátni a Teremtőt” – hirdeti egy prospektus. Valóban lehetséges autodidakta módon átlépni a mennyek országába? Valóban vannak olyan direktívák, amelyek mentén haladva biztos az utunk? A zsidóknak, akik abban bíztak, hogy származásuk alapján az Örökkévaló gyermekeivé fogadja őket, Pál apostol arról beszél, hogy nem a testi származás a fontos, hanem az ígéret megértése, elfogadása. Az ígéret pedig az, hogy Isten visszatér, és velünk van minden napon a világ végezetéig. Azt gondolom, hogy szükség van mindenkire, aki életével felhívja a figyelmet erre az ígéretre – nemcsak szóval, hanem példaadással is.

Gyülekezeti szeretetotthonunkban ismertem egy idős férfit, aki már évek óta nem tudott beszélni. Feküdt, vagy ha felültették, üldögélt az ágyában, másra képtelen volt. Kezdő segédlelkészként úrvacsorát vittem neki. Tudva, hogy a gyónó kérdésekre válasz nem várható, talán csak főbólintás, zavarban is voltam a szokatlan helyzet miatt. Bizonytalanságom azonban gyorsan feloldódott, amikor a bácsi a „Jer, dicsérjük Istent…” kezdetű éneket velem énekelte – végig, fejből. Létrejött a kapcsolat ember és ember között, Isten és ember között. A szakemberek biztosan meg tudják magyarázni, hogy a gyermekkorban megtanult énekszöveg a beszédképtelenség ellenére hogyan tud felszínre törni az emberi tudatban. Számomra ez az élmény elsősorban azt jelentette, hogy Isten és ember között valami nagyon mély, elszakíthatatlan kapcsolat áll fenn. Megtapasztaltam Isten jelenlétét a világban és az emberek között egy olyan helyzetben, amelyben az emberi szavak felszínes szintjénél sokkal mélyebbről nyilvánulnak meg ennek a kapcsolatnak a tartalmai.

Életre szóló élmény, amikor rádöbbenünk, hogy az élő Isten jelen van az életünkben, amikor megérezzük, hogy életünket Isten színe előtt éljük. Ám nagy a veszélye, hogy ezt az élményt átélve (megtérve) figyelmünket többé nem Urunk felé, hanem az emberek felé fordítjuk: ki él méltón, kinek miként kell az életén változtatnia, hogy tanítványként hű legyen a Teremtőhöz… Jézus szava továbbvezet ebben a helyzetben is. Arról beszél, hogy ne a másik szeméből próbáljuk kivenni a szálkát, miközben a saját szemünkben gerenda éktelenkedik, amelynek eltávolítására csak úgy van esélyünk, ha minden nap Urunk szeretetében, az ő parancsolatai szerint élünk, aki hit által, ingyen kegyelemből igazít meg bennünket.

Nem a Krisztushoz méltókat kell keresnünk, nem bölcs tanácsokat kell osztogatnunk. Minket nem az tart össze, hogy a világ értetlenül nézi „együgyűségünket”, és az sem, hogy mi már milyen régóta járunk a templomba, vagy élünk a gyülekezetben. Egyedül Krisztus szeretetén tájékozódhatunk, aki kiválasztott minket az ő követésére, Isten szeretetének hirdetésére.

El kell jutnunk Krisztus követésében a megtérés-hittől a kegyelem-hitig ahhoz, hogy átéljük: ő valóban előbb szeretett minket. Hozzá tartozásunk nem tőlünk függ, hanem tőle.

Az isteni kegyelemből élőkre nagy szüksége van a világnak. Ők azok, akiket nem hajt a „teljesítmény” kényszere, akik nem akarják mások életét beosztani, megszabni. Nem akarnak valami nagyon maradandót alkotni a világban, mert meggyőződésük szerint életük a valóban örök érvényű igazságok szolgálatában áll. Sokszor gondolkodom azon, hogy mekkora felelősség Krisztust hirdetni, hiszen sokan az örömhír hirdetőitől tájékozódnak Urunkat illetően. Ráadásul mi is hajlamosak vagyunk önmagunkra irányítani hallgatóink figyelmét, mintha olyasmiről tanúskodnánk, amit – meggyőződésünk szerint – már birtokolunk.

A Krisztusról tanúskodó tanítvány számára egyértelmű, hogy Isten világának része a mi kis földi, hétköznapi világunk is. Isten jelen van életünk minden eseményében, ez azonban nem csökkenti feladatunk, küldetésünk felelősségét. Ugyanakkor megdöbbentő erejű, erőnket megújító tapasztalatokkal gazdagodhatunk az ő nyomait felismerve.

Üdvösségre tehát nem a mi választásunk, hűségünk, tettrekészségünk, aktivitásunk alapján jutunk, hanem egyedül a könyörülő Isten kegyelméből. Éljünk mindennap ebben a kegyelemben – mint az ígéret gyermekei.

Johann Gyula