Kultúrkörök

Nemrégiben került ki a nyomdából H. Németh István Emberek Jézus körül című gyűjteményes kötete a szekszárdi Babits Kiadó gondozásában. A kötet írásainak műfaja nehezen határozható meg. Régen így mondtuk: az egyházi szépirodalom terméke. Nem járunk messze az igazságtól, ha szépirodalmi formában megfogalmazott igehirdetéseknek nevezzük őket: az írásokban egy évtizedeken át szolgáló lelkipásztor kétévi némaság után újra prédikál.

Kevés van manapság az ilyen írásokból. Néhány évtizede azonban naptárban, hetilapban, folyóiratban is olvashattuk Mátis István, Koren Emil, Jakus Imre írásait. Becsültük ezt a műfajt a római katolikus Vigilia kiadványaiban éppúgy, mint a református testvéregyház Kincsesládáiban az 1970-es, �80-as években.

A szerző nem érhette meg műve megjelenését, „ez év március 9-én néma méltósággal hordozott szenvedés után, életének 79. évében hazatért Istenéhez” – állt a családi és gyülekezeti gyászjelentésen. Temetése március 14-én volt a szekszárdi alsóvárosi temetőben, a templomban tartott gyászistentisztelet után.

Az Evangélikus Életben dr. Németh Pál, az elhunyt testvérbátyja, a gyülekezet hűséges kántora írt megemlékezést, meleg hangú cikket, majd a Lelkipásztor 2005. 8–9. számában Sefcsik Zoltán szekszárdi lelkész cikke jelent meg az eltávozott pásztorról. H. Németh István szolgáló életének a középpontjában a reménység állt, amint Pál apostol írja a feltámadás himnuszában: „…Krisztusban is mindnyájan életre kelnek.” (1Kor 15,22)

Többször írtam már nekrológot hazatért kollégákról, neves hazai és külföldi egyházi emberekről. Ugyancsak gyakran írtam recenziót, könyvismertetést magyar és idegen nyelven megjelent egyházi műről, de olyan nehéz feladat előtt talán még nem álltam, mint most, amikor az Evangélikus Élet főszerkesztője felkérésének eleget téve H. Németh István kötetéről kell szólnom. Hiszen Németh Pista nemcsak évfolyamtársam volt Sopronban négy évig (1944 és �48 között), hanem barátom is, a teológián együtt eltöltött évektől kezdve mindvégig. Július végén, augusztus elején szoktam írni neki születés- és István-napra, „Édes Öcsémnek” szólítva őt, mert nálam másfél hónappal fiatalabb volt. „Édes Karikám”-mal válaszolt. Kari fiam az ő keresztfia, az ő Judit lánya – aki sajtó alá rendezte ezt a szép gyűjteményt – pedig a mi keresztlányunk. Pista néhány levelét ma is őrzöm, például a 2003 júliusában írt sorait. Ebben beszámol nehezen viselt próbájáról: „Beszélni nem tudok, csak a számat mozgatom…, amíg meggyógyítanak, szegény néma, riadt emberke vagyok, akivel nem lehet beszélni, ezért ijesztően magányos.” Keresztlányom segített e kínzó gond megoldásában: tolmácsolta apja szavait, így „beszélgettünk” mindkettőnk örömére.

Milyennek ismertem őt? Könyve bemutatása előtt hadd szóljak erről is néhány szót.

Kedves, barátságos egyéniségnek, Pannónia derűjével megáldott, humoros, szellemes embernek. Bibliát szerető és olvasó papfiú, az atyai házat sohasem felejtő gyermek volt… Sokat olvasott, jól ismerte a világirodalmat, és maga is gyakran írt. Szép stílusú, irodalmi igényű, betűszerető ember. Városát, „Babits városát” szerető lokálpatrióta. Ott született, és négy soproni tanulmányi év, majd egyéves körmendi káplánkodás kivételével mindig otthon is szolgált. Mindenkit ismert gyülekezetében, és mindenki ismerte őt. Sokan még nagyapa korában is Pistukámnak hívták. Szerette az embereket, gyülekezetének tagjait és városi ismerőseit. Soha nem vágyott el Szekszárdról. Az utcán, a szőlőben és a temetőben egyaránt lelkipásztori szolgálatot végzett, testvéri beszélgetések formájában… (A könyv címe is innen van.)

Nehéz sors adatott néki. Hamar megözvegyült, szüleit és két testvérét is eltemette; különösen próbás időket élt át ő is a háború alatt és után. Szerette szórványait. Három-négy-tíz hívének gyülekezetét éppúgy becsülte, mint mások a százakat. Gondozta a kicsinyeket, megbecsülte az egyet.

A beszélgetésre mindig kész Pista szeretett írni – névvel és névtelenül egyaránt –, jóízű karcolatokat, kedves novellákat, néha tanmesét is. De rendszerint környezete tagjait mutatta be, szólaltatta meg: a Tolna megyei magyarokat és svábokat. A kötetben olvasható egyik legszebb írása „Lisbeth ősanyjáról” szól, aki Hessenből származott, és kevés hozománnyal, de egy nagy Bibliával érkezett a tolnai kikötőbe (Egy zsák zab, 81. oldal). Az utolsó mondat így hangzik: „Így érkezett meg Lisbeth Hoff ősanyám és Bibliám szülőföldemre.”

Mit tartalmaz a 218 oldalas, szép kötésű, igényes külsejű, a szerző ötvennyolc írását közreadó kötet? Emlékezést a háborús évekről, a megszállásról, a szegénységről… Ószövetségi és újszövetségi történetek is megelevenednek a szerző tolla alatt. Érdekesen eleveníti fel szolgálati élményeit, főleg a szórványokban és a kórházakban tapasztaltakat. Gyülekezeti tagok és szekszárdi szőlősgazdák szólalnak meg, vagy állnak elénk néhány vonással megrajzolva, szinte karikatúraszerűen. Hangot kap a családi élet is. Szülők, testvérek, gyermekek, unokák és a korán eltávozott hitves, ünnepek és hétköznapok, utcai és templomi jelenetek elevenednek meg. Dolgozó emberekkel és öregekkel, szekszárdiakkal és „gyüttmentekkel”, külföldi vendégekkel találkozhat az olvasó. A legtöbb írásnak azonban a karácsony a témája: az ötvennyolc írásból legalább nyolc a karácsonyi eseményekkel, élményekkel, hangulattal foglalkozik.

A szerző írói ereje a jóízű beszélgetésekben, a kedves, helyénvaló jelzőkben, a szelíden humoros vagy szellemes megjegyzésekben érhető tetten.

A gyászjelentésen egy bibliai vers állt. Hadd biztassam ezzel evangélikus híveinket arra, hogy vegyék kezükbe ezt a könyvet: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” (Zsid 13,7) H. Németh István olyan ember volt, aki „hite által még holta után is beszél” – ahogy a Szentírásban (Zsid 11,4) olvassuk az Ábel típusú emberekről.

Így olvasom és veszem elő újra meg újra ezt a könyvet én is.

Hafenscher Károly (id.)