A hét témája
Mese
Hol volt, hol nem volt. Talán igaz sem volt. Túl az Óperenciás tengeren. Túl az Üveghegyen. Valahol a jótékony meszszeségben, élt – többek között – két fiatal. Egy fiú és egy lány. Találkoztak egyszer, kétszer, majd nagyon sokszor. Beszélgettek, mosolyogtak, nevetgéltek, szerettek, egymásba. Úgy szólt az ige: jóban, bajban, egészségben, betegségben. Boldogan bólogattak, halkan mondták: igen.
A fiú sokat dolgozott. A lány sokat dolgozott. Esténként összebújtak, beszélgettek. Jól voltak. Nagyon jól.
Elkészült a kicsi ház. A ház elé ültettek egy kis fát, egy kis facsemetét. Locsolgatták, óvták a nagy viharoktól. Templomba jártak. Hitték és szerették Istent. Isten is szerette őket. Éltek, éldegéltek, ahogy kellett. A Tízparancsolatban sem egy szó, sem egy mondat, sem egy gondolat nem volt, amelyet nem tudtak vagy nem akartak volna betartani.
Nagyon szerették egymást, és elfogadtak, szerettek mindenkit. A fa a ház előtt nőtt, növekedett. Már hűsítő árnyékot adott. Föl lehetett rá mászni. Padot tettek alá. A fáradt ember leülhetett rá. Akárki. Ők is sokszor sokat beszélgettek esténként a padon. A fa tetejéről látni lehetett a templomot. A templom mindig látta a fát.
És megszülettek a gyermekek. Előbb egy kislány, két év múlva egy kisfiú. Immár négyesben üldögéltek a fa alatt. A lány – aki ekkor már anya volt – sokat dolgozott, nevelte a gyerekeket, óvta a családot. A fiú – aki ekkor már apa volt – sokat dolgozott, nevelte a gyerekeket, óvta a családot. A Tízparancsolatban nem volt egy szó, egy mondat, még csak egy gondolat sem, amelyet nem tudtak vagy nem akartak volna betartani.
A fiú elment dolgozni, a lány elment a kicsikkel sétálni (akkoriban ez így volt). A fiú munka közben hallotta meg az éles szirénát. Egy kicsit megrettent, de elhessegette a baljós gondolatokat. Nem szabad félni. Kár félni.
Jöttek érte. Egy rendőr és egy orvos. A hírtől rosszul lett. Elájult. Egy ámokfutó elütötte a családját, a járdán rohant beléjük. Az anya és a kisfiú meghalt. A kislányt kórházba vitték. Nem értette. Sokáig fel sem fogta. Csak sírt és zokogott. Istenen is számon kérte a történteket. De a sok kérdésre senkitől nem kapott választ. Elapadtak a könnyek, a kérdések belül maradtak.
A kislányt látogatta a kórházban. Az orvosok biztatták. Ő él. Igaz, igaz… De deréktól lefelé nem mozog, béna. „Nyomorult – gondolta a fiú –, és én is az vagyok.”
Hazament, és elővette a baltát. Ki akarta vágni a fát. Mostanában úgysem ül alatta senki. Gyűlölt mindent és mindenkit. Istent elfeledte. A Tízparancsolat nem érdekelte. A szeme nem könnyezett. A lelke sem sírt.
Kopogtak. A tisztelendő látogatta meg. Egyszer, kétszer, aztán sok-sok este. A fiú nem bántotta a fát. A kislányt hazahozta a kórházból. Lassan megbarátkozott a tolószékkel. Néha kitolta a fa alá. Nézte, ahogy elaludt a kislánya. Rájött, hogy neki most százszor jobban szüksége van rá, mint eddig. És ő is mindenével kapaszkodik a kislányába. Újra megtanult sírni. Újra kereste Istent. De a Tízparancsolat…, hm. Az ámokfutó. Nem tudott megbocsátani.
Az idő múlásával megszokta az új helyzetet. Mindenhova együtt jártak a kislányával, mindent megbeszéltek. Esténként a fa alatt jót nevettek egy-egy aznapi fura helyzeten. Jól megvoltak. Talán boldogok is voltak. De megbocsátani, azt nem tudott a fiú.
A kislány egyszer elkezdett köhögni. Nem nagy ügy – gondolták –, egy kis megfázás. Elmentek az orvoshoz. Az orvos megvizsgálta a kislányt, és azonnal kórházba küldte. Jött a mentő, és vitte a gyereket. A fiú nem értette. Rohant be a kórházba. Mindenkitől azt hallotta, hogy baj van, nagy baj. Leroskadt a folyosón egy padra. Az orvos azt mondta, hogy az éjszaka a kritikus. A fiú egész éjjel nem aludt. Imádkozott. Hajnalban lecsukódtak nehéz szempillái. A nővérke keltegette óvatosan.
A kislány túl van a nehezén. Most már minden rendben lesz. A fiú hangosan zokogott. Csak sírt és sírt. A Tízparancsolat… Nem volt benne egy szó, egy mondat, egy gondolat sem, amelyet nem tudott vagy nem akart volna betartani…
Így volt? Talán igaz se volt! Mese volt?!
Dorák István