A hét témája

Minden vasárnap a megszokott helyemre ülök: a harmadik padsor szélére. Mellettem, előttem senki sem ül, ott csak a gyászoló vagy éppen örvendező családtagok foglalnak helyet.

Ma egy ismeretlen asszony ült a pad túlsó szélére. Csukva maradt előtte az énekeskönyv; mozdulatain látszott, hogy minket utánoz, ha felállunk vagy leülünk. Mikor a liturgikus résznél elé akartam tenni a kinyitott énekeskönyvemet, hogy lássa, hol tartunk, valaki – akinek hátul nem jutott – elnézést kért, és elvette előle a csukott énekeskönyvet. Ezzel bezárult az a lehetőség, hogy – végigcsúszva a padon – segítsek neki, hogy ha nem tud énekelni, legalább a szöveget olvashassa, hiszen az felér egy imádsággal.

Kifelé csődülve mindenki beszélgetett. Örültünk egymásnak, az előző napi esküvőnek, s hogy a fehér csokros virágdíszt még a feljáró korlátján is ott hagyták… Közben nem feledkeztem meg az idegenről, de szemem hiába kereste. Nem tudtam, hogy a lelkészünk beszélt-e vele, mert én másokat üdvözöltem. Nem tudtam, hogy megállította-e valaki, kíséri-e valaki.

Az utcára érve láttam meg őt. A templomtól kissé távolabb megállt, tétován körülnézett, mintha azt sem tudná, hogy merre induljon.

Odaléptem hozzá, kerestem a szavakat, hogy én még… hogy mi még nem találkoztunk… Inkább bemutatkoztam, csak nehogy azt kérdezzem, hogy mit keresett a mi templomunkban. Rám emelte könnyes tekintetét, és azt suttogta: „Csütörtökön temettem a lányomat.”

Lebénultam. Szerettem volna megtudni, hogy hol lakik, hazakísérni, meghallgatni. Bár testvéremnek szólítottam, tegeztem, mégis idétlen tolakodónak éreztem magam. Csak azt kértem, jöjjön el máskor is; igen, jön, ha lesz rá ideje…

Istenem! Az időnek is te vagy az Ura! Segíts, hogy a „máskor” még megadassék az életünkben, mert mi lesz velünk, ha „soha többé”?!

a– t–