A hét témája

A városka széle már falu, józan, földszintes házak vigyázzák a mezőket. Sima a Sárköz, mint az asztal, messzire látnak az első ablakok. Valamikor a kis nadrágszíjbirtokot tartották szemmel, ami nem volt messze a háztól. Ma nem sok dolguk van, csak nézelődnek a nagyvilágba, és összerezdülnek, ha egy teherautó eldübörög mellettük.

Üres a város széle éppen, dél is van, vasárnap is, nincsen forgalom. A teherautók alusznak a garázsban, a sofőrök piros arccal nyakalnak odahaza. A húslevesek jó illata tölti be a konyhákat, még a kutyák is behúzódnak a kapukból a gangra a csontos hús reményében.

Jobb is most odabenn. Északról fújnak a böjti szelek, kérges lett tőlük a melegedő föld.

Az utca végén feltűnik egy ember, sapkásan, felhajtott gallérú felöltőben. Ráérősen ballag, pedig meg-meglódítja az erősödő szélvihar. Az út közepén jön, nem kell kitérnie senkinek sem.

Azt hinné az ember, hogy nekimegy a határnak, mert elfogytak a házak. Aztán mégis elfordul, és az utolsó hosszú kőkerítésnek tart. Elér egy nagy vaskapuhoz, ami tárva-nyitva van. Otthonosan belép a kapun, nem is néz körül, lábai ismerősen viszik előre. Szeme csak az úton van, mint aki elvesztett valamit, és szeretné megtalálni.

Egyszer csak megáll és felnéz. Nem is idős, nincs még ötven se. Arcán komoly nyugalom, szeme fátyolos, mint a részegeké, akik nem fogják fel rögtön, hogy hol vannak. Emberünk így néz ide is, oda is, mintha keresne valakit, de sehol egy lélek. Mégis zsúfolt körülötte az óriási kert, amelyben kevés fűn, fán, virágon kívül nem terem más, csak kő, vas és faléc. Temető.

Nagy márványtáblák kereszttel, kínba merevedett Jézusok a vaskereszteken, sokat tudó Krisztus-fejek a márványkereszteken, aztán fakeresztek erdeje a hallgató sírdombok végén.

– Rengeteg kereszt – mondja ki hangosan.

Egy madár fölröppen a szomszéd kriptáról, és végigszáll a hosszú fasoron. Nyomában elindul az ember is. Kabátja hajtókáján fekete szalag jelzi, hogy teljes joggal van itt. Kezében selyempapír tölcsért tart, csak virág lehet benne. Most már siet is, mintha veszélyben lenne az óriási fakeresztek között, amelyek látszólag együtt hajladoznak az erős széllel. Szeme már egy távoli ponton. Pompás márvány Madonnákat hagy figyelmen kívül, maszszív csupa kő kripták maradnak el mellette. Míg egyszer lassulnak léptei, és odalép egy sír elé, amin csak fakereszt van, és az áttelelt fenyőkoszorúk zöld tömege.

Rámered a majdnem új fakereszt táblájára, alulról olvassa a tavalyi év dátumát először, aztán az „élt 43 évet”, aztán a nevet, ám ugyanaz, mint az övé, csak két betűvel több, …-né. Majd gyorsan leteszi a virágot a vázába, de már ott elerednek a könnyei.

Én vagyok ez az ember.

Öt perccel később folytatom.

Eközben lezúdult mindaz, amit az emberek többsége még nem ért, vagy már nem. A barátok erdeje plafonra mereszti szemét, hogy „még mindig gyilkolja magát a szerencsétlen”, és siet a megmentésünkre. Vezényszavakat bömbölnek, férfias helytállásra buzdítanak, harsányan bizonyítják, hogy bele kell nyugodni, mert ez a valóság. Mások azt bizonygatják, hogy ők is ennyit vagy még többet szenvedtek, mégis talpra álltak, férjhez mentek vagy megházasodtak, mert egyedüllét ellen legjobb a szövetkezés valakivel.

Mindenhonnan mentőcsapatok futnak elő. Mindenki követeli, hogy rá is gondoljunk, pólyás gyermektől roskatag nagymamákig. Jönnek jó barátok és tanítványok, fehér köpenyes orvosok és Bibliát lapozó, stabil hívők, materialisták és spirituálisak, cinikusak és könnyzacskóbajnokok. Körülállnak, rángatnak, biztatóan rázzák a mutatóujjukat, mosolyognak, a hátam veregetik.

– Menjetek – mondom nekik –, menjetek…

Aztán szembenézek a kereszttel, ami maga is két irányba mutat a földön, amerre az emberi sorsok útja fut. Vagyis hogy folytatni kell az életutat szépen erre vagy arra. Csak helyben maradni nem szabad, mert aki lecövekeli magát, nem is mozdulhat el később sem.

Aztán az is igaz, hogy a kereszt egyetlen lendülettel felfelé is mutat, tovább a földi dimenziókon, de most nincs emberem, aki csendes szavával felemelné szememet a hegyek fölé. Inkább a kereszt alsó szárát nézem, belenő a földbe, és eltűnik a hantok alatt, őfelé.

Ennek a könnyű keresztnek olyan súlya van, hogy önnön súlyától el kéne merülnie a sárga löszben. Mert a márvány fent marad, a vasat műkő alap tartja – az élők önvédő alapozása, de a friss fakeresztek nehezebbek, mint minden ismert matéria, fajsúlyuk hihetetlenül nehéz, nem is földi anyagból vannak. Egyetlen fakereszt, amire a könnyeim hullanak, nehezebb, mint a temető összes márványkeresztje.

Ez a fakereszt magán hordozza huszonhárom év sok közös boldogságát és szenvedéseit. A felnevelt gyermekek feletti örvendezést és az egyedülmaradt nyomorúságát. Öt műtőasztal, száznapos haláltusa, a visszamaradt vasaló, kapa, golyóstoll és tű tonnányi súllyal nehezíti. Aztán az árvák és özvegyek tétova keresztsimogatása is ólomból van. Az élet minden súlya most ide összpontosul, de ezt csak az tudja, aki sírni tud még egy fakereszt előtt.

– …miért hagytál el engemet?

Elindulok hazafelé. Hozzáérek még egyszer a kis fakereszthez, ez az egyetlen, ami elérhető. Felette a két méter mély távolságból.

Belépek a fasorba, fáradtan rakosgatom egymás elé a lábaimat. Megy az út, aminek sok keresztje van, rengeteg keresztje jobbról és balról.

Egy göröngy hullik a cipőmre, felnézek. Lentről jött, a mélyből. Gödröt ás valaki, nagy halom föld van három oldalon. Korhadt fakereszt hever a földön, a nevet sem lehet már elolvasni rajta. Régi sírra temetnek rá.

Lenézek. Lent az apró kis sírásó. Megismer, kiköszön.

– Ki volt itt? – kérdem tőle.

Felnéz. Verítékes arcát megfényesíti egy kósza napsugár.

– Itt, uram? – kérdi csodálkozva. – Itt nincs már senki.

Üres a sír. Nem találják benne azt, akit odatemettek. Felmelegedett a szívem. Hála neked, Istenem, a jó hírért.

H. Németh István