A vasárnap igéje

Szentháromság ünnepe után 13. vasárnap – Jel 3,1–6

Olvastam egy halászokról szóló történetet. Ezek az emberek a hivatásuknak tekintették a halászatot. Évente tanácskozásra gyűltek össze, ahol megfogalmazták a halászat jelentőségét, beszéltek a halfogás módszertanáról, a halállomány kezeléséről. Tapasztalatot cseréltek, filmet vetítettek, és rengeteg szakirodalmat olvastak. Továbbképzéseken is részt vettek, nagy oktatóközpontokat létesítettek, és szinte mindent tudtak már a halak biológiájáról, a halfogás legújabb módozatairól, a tökéletes hálókról; táblázatokat és térképeket is készítettek a legjobb halászóhelyekről. Büszkén vallották: a halász elsődleges dolga, sőt hivatása a halfogás. Mintahalászoknak vélték egymást és önmagukat is…

Nos, e derék halászemberek ezernyi tennivalójuk közepette egyetlen dolgot mulasztottak el: a halfogást. Nem fogtak halat, még csak a közelébe sem mentek soha a „kifogásra váró” halakkal teli tónak! Egyszer egy társuk, egy kíváncsi fiatalember mégis kiment a tóra, és sikerült is kifognia két halat. Eredményéért kitüntették, és meghívták az összes hazai és nemzetközi konferenciára, hogy előadást tartson. Így is tett – következésképp többször nem is volt ideje kimenni halászni. Majd egy napon jött valaki, és azt vágta a fejükhöz: „Szép, szép, amiről beszéltek, tanácskoztok, de ti még sosem fogtatok egy halat sem. Nem is vagytok halászok!” Döbbent csend, majd sértődött zúgolódás kísérte a szavait… Micsoda ellentmondás! Pont a lényeg hiányzik! Olyan, „mintha”, de nem az!

Vajon milyenek vagyunk mi, hívek, lelkipásztorok, és milyenek gyülekezeti közösségeink annak a szemével nézve, aki keresztüllát a külsőségeken, mert a szívet, a lelket vizsgálja, és velejéig ismeri az embert? Aki tudja, hogy hiába nevezzük magunkat halászoknak, ha sosem fogtunk halat, és azt is, ha életünket valóban az örömteli, aktív, „cselekvő halászás” tölti ki?!

Igénk, a kis-ázsiai Szárdisz gyülekezetének példája felrázó kell, hogy legyen ezer sebből vérző világunkban.

Először is vegyük szívünkre a szárdisziakhoz szóló leleplező, intő szót: Jézus tud cselekedeteinkről. A jóról és a rosszról, a mulasztásról is. Látja hitünk mélységét, látja megtorpanásainkat, lázadásainkat. Urunkat nem csaphatjuk be. Lehet egy gyülekezetnek egész évre teleírt eseménynaptára. Lehetnek színvonalas, szép körlevelei, amelyeket sok száz címre postáz ki. Építkezhet, felújíthat, nyáron táboroztathat, mutathatja a pezsgés, az élet ezernyi jelét, és mégis – halott lehet. Halott, ha a Szentlélek hiányzik belőle. Ha nem a naponkénti megtérésből nyert lendület, a kapott kegyelem öröme árad, lüktet benne, amely a kívülről érkezőket is lenyűgözi. Ha elszakadt a szál, amely az élő Jézushoz köt, ha már nem abból merítünk, amit tőle kaptunk, és nem úgy, ahogy kaptuk és hallottuk, akkor mozoghatnak ugyan a végtagjaink, de lényegi értelemben nem élünk. „…az a neved, hogy élsz…” (1.vers) – kérdezzük meg Krisztust, hogy ő, akinek létünket, minden egyes napunkat köszönhetjük, kinek, minek nevez minket! Kérjük Szentlelkét – nélküle hogyan is tudnánk Istennek tetszően cselekedni? A magunk erejéből erre futja: csak a neved az, hogy élsz. Krisztusban azonban van erő: „Emlékezzél tehát vissza (…), tartsd meg azt…” (3. vers)

Merítsünk erőt a jézusi biztatásból is! „Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket…” (2. vers) – szól az ige. Nem mi, hanem Jézus az, aki képes a vesztésre álló helyzetből is jót, újat, áldást kihozni! De lusta, kényelmes, szendergő, „halófélben” lévő állapotunkból először is fel kell ébrednünk. Jézus szeretete soha nem szűnik meg, ő nem tett le rólunk! Még akkor is bízik bennünk, amikor napnál világosabb gyengeségünk, méltatlanságunk! Azt mondja Jézus: erősítsd! Hogyan? Én? Másokat? Igen, mert az erőt idejében megkapod tőle. Ne a kifogás keresésében legyünk kreatívak, találékonyak, hanem a szolgálatvégzésben, a ránk bízott feladat megvalósításában. Váratlanul fog eljönni a nap, mint a tolvaj, amikor minden és mindenki lelepleződik. De ne a félelem mozgósítson bennünket, hanem Isten irántunk való kegyelme mozdítsa meg tagjainkat!

Szárdisz rommá lett; feltételezik, hogy Timur mongol fejedelem pusztította el. Aki megveti az intő szót, aki nevet az eljövendő ítéleten, aki – noha van füle (l. a 6. verset) – bedugja azt Isten szólító szava előtt, az a felkínált életet és kegyelmet, magát Istent veti meg.

Mégis, ki győzhet? (5. vers) Aki mindenestül Urára bízza magát. Aki hozzá fordul eligazításért, vele osztja meg kétségeit, hozzá fohászkodik erőért. És nemcsak beszél a „halászat szépségéről”, de „ki is megy a tóra halászni”.

Kőháti Dorottya